Miért van szenvedés?

Felhasználó értékelés

Star ActiveStar ActiveStar ActiveStar ActiveStar Active
 

Gyakran halljuk emberektől, hogyha Isten valóban annyira jó, és valóban mindenható, akkor miért engedi, hogy annyi szenvedés legyen a világban?

Vagy nem jó tehát, és ezért nem hiszek benne; vagy pedig nem mindenható, és akkor ezért nem hiszek benne – jelentik ki sokan.

Mi van akkor azonban, ha van egy harmadik lehetőség is: a szenvedésnek van egy magasabb rendű célja Isten kezében, mely a mi érdekünket szolgálja?

Szeretném egy kicsit a szenvedés témáját megvizsgálni. Miért van szenvedés az életünkben? Ha pedig már szenvednünk kell, van-e valami célja ennek a szenvedésnek?

Általában tudjuk, hogy a fejlődéshez nehézségeket kell vállalnunk. Pl. a tanulásban, a sportban, a fogyókúrában. Ezeket azonban önként vállaljuk. A probléma a nem szándékolt szenvedésekkel van. Milyen jó célja lehet egy halálesetnek a családban, egy betegségnek, a munkanélküliségnek, vagy nagyban a természeti katasztrófáknak, járványoknak, éhínségeknek, háborúknak és sorolhatnánk?

 

Azt (mindnyájan) tudjuk a teremtés-történetből, hogy kezdetben nem volt halál, fájdalom, így szenvedés sem világban, az az ember bukása, a bűn miatt jelent meg minden teremtmény számára. Istennek tehát eredetileg nem állt szándékában, hogy teremtményei fájdalmat érezzenek, hogy meghaljanak.

 

A szenvedés egy speciálisan emberi jelenség. Az állatok is éreznek fájdalmat, de a szenvedés más, mint pusztán a fájdalom. A szenvedés a fájdalomra adott érzelmi reakció.

Egyedül az ember képes megélni és átélni azt, hogy ÉN érzem fájdalmat, egyedül az ember képes feltenni olyan kérdéseket, hogy „miért van fájdalom?”, „miért engem ért ez a fájdalom?”.

Egy kutya, macska egyéb állat is érez fájdalmat a testében, de nem szenved úgy, mint az ember, mert szenvedés lelki eredetű; az állatoknak pedig nincs az emberhez hasonló, személyiséggel bíró lelkük. Az állatoknak jogokat követelő szervezetek ezért azon a hamis evolucionista feltételezésen alapulnak, hogy nincs lényegi különbség ember és állat között. Az állatokat nem azért nem kínozzuk, mert az állatoknak is vannak jogaik, hanem mert emberileg nem helyes.

Továbbá egyedül az ember képes lázadni a fájdalom ellen, vagy éppen megbékélni azzal.

 

Jogos-e tehát az a sokszor hallott, szinte vádló felkiáltás, hogyha Isten valóban létezik, és szeret minket, akkor miért engedi meg, hogy ennyi fájdalom és szenvedés legyen a világban? Hiszen ha Isten Mindenható, akkor meg kellene tudnia akadályozni a szenvedést!

 

Kérdés azonban, hogy a szenvedések elkerülése minden esetben a javunkat szolgálná-e? Ha Jézus Krisztus nem szenvedett és halt volna meg miértünk, akkor még mindig bűneinkben volnánk, távol Istentől. Mi az Ő szenvedése által nyerünk üdvösséget.

 

A fájdalom gyakran megóv minket valami nagyobb baj bekövetkeztétől. Ha megérintünk egy forró tárgyat, akkor gyorsan elkapjuk a kezünket, nehogy súlyosabb sérülést szerezzünk. A testünkben érzett fájdalom valamilyen betegség tünete lehet. Ha nem éreznénk fájdalmat, nem szereznénk tudomást a betegségről, ami így komolyabbra fordulhat, és végül a halálunkat is okozhatja.

A szenvedés, mely éri az embert, figyelmezteti egy sokkal nagyobb szenvedésre, melyben része lehet: a pokol gyötrelmeire. Mondhatjuk azt, hogy a meg nem tért emberek azért szenvednek, hogy általa megmeneküljenek egy sokkal nagyobb szenvedéstől, mely rájuk várhat. Persze ahogy a fájdalmat el lehet nyomni fájdalomcsillapítóval a betegség kezelése nélkül, úgy a Pokol gondolatát is kiűzheti a fejéből az ember, ha a világi élet „fájdalomcsillapítójához” nyúl.

Isten nem akarja kifejezetten, hogy az emberek szenvedjenek, de lehetőséget teremt arra, hogy a szenvedésből érték fakadjon, hogy az ember ezáltal közelebb juthasson Istenéhez. Van, akiben a szenvedés eléri a célját, és van, akiben nem.

Amikor egy nem hívő súlyos megpróbáltatásokon megy keresztül, akkor Isten tulajdonképpen esélyt ad neki, hogy a szenvedéseiben hozzá forduljon segítségért.

Ismerjük a Jézus mellé szegezett két lator történetét (Mk. 15:32, Lk.23:39-43). Ugyanazon szenvedésen mentek keresztül. Az egyiket bűnei megvallására, és Jézushoz való forduláshoz vezette ez a gyötrelem, a másikat nem, sőt káromlásra.

Kétféle szenvedés van tehát: célt ért és célt nem ért szenvedés. Sokan vannak, akiknek fáj a szenvedés, de nem használ. Vannak, akik úgy hordozzák keresztjüket, hogy a szenvedés célja bennük megvalósul, és vannak olyanok, akik ezt a célt önmagukban meghiúsítják.

 

Azt lehet mondani, hogy általában a fájdalom, az ember esetében a szenvedés a bűneset miatt jött be a világba. Isten megakadályozhatta volna természetesen, de mégsem tette, mert szabad akaratú lényeket alkotott. A szabad akarat pedig minden irányban érvényesül, akár jót, akár rosszat teszünk magunknak általa.

Az emberek azóta is, és ma is gyakran saját maguknak okoznak szenvedést, mert bűnös életmódot folytatnak, majd eszik annak gyümölcseit.

Isten pedig nem egy szobainas, hogy kötelessége lenne rendet rakni az általunk feldúlt lakásban, és helyrehozni az önmagunk által szétzilált életünket.

Sok ember pedig így képzeli el az Istennel való kapcsolatát. Amikor már nagy a káosz, akkor megrázza a csengőt, hogy „Isten segíts rajtam”, de csak oly mértékig képzeli el a kapcsolatát Istennel, mint a vízvezeték-szerelővel, aki miután megjavította a csőtörést, visszlát, mehet.

Mondanunk sem kell, hogy Istennel nem lehet ezt a játékot játszani. Istent nem lehet „zsinóron rángatni”!

Van azonban olyan is, hogy az embernek önhibáján kívül kell szenvednie. Nincs minden az ember önhibáján kívül, amiről úgy gondolja, de mégis előfordulhat ilyen is.

Mit mondjunk az olyan esetekre, amikor valakinek a hozzátartozója (vagy ő maga) vétlenként sérül meg súlyosan, vagy hal meg egy balesetben vagy természeti csapás következtében?

Első sorban is: az emberek nem betegség vagy baleset következtében halnak meg, hanem Isten rendelése szerint! Egyedül Isten adhat életet, és csak Ő veheti is el azt. Az ember lelke halhatatlan, a test halála után sem szűnik meg létezni. Ha Isten úgy dönt, hogy valakinek el kell távoznia a világi létből, ezt minden esetben csak akkor teszi meg, ha az az ember már véglegesen döntött, hogy az örökkévalóságot a Mennyben vagy a Pokolban kívánja-e tölteni. Jól tudjuk, hogy ezt nem Isten dönti el, noha mindenkiről tudja. Az embernek azonban szabad akarata van abban, hogy elfogadja-e Jézus Krisztust Megváltójának és a Mennybe akar-e menni, vagy sem, és ezzel a Poklot választja.

(Amerikában használtak olyan traktátust, melyre kívül az volt írva: „Mit kell tennem, hogy a Pokolba kerüljek?”, de belül teljesen üres volt. Mivel az embernek semmit nem kell tennie azért, hogy a pokolba kerüljön, ez automatikus. Az elkerülése érdekében kell tennie valamit: hinni Jézus Krisztusban)

Ha bármely okból valaki hirtelen meghal, és nem volt megtérve, akkor ez csak azért lehetséges, mert későbbi élete során sem tért volna meg. Isten pedig természetesen ismeri a jövőt nem csak általában, hanem minden ember esetében is. Ha pedig keresztyének halnak meg balesetben, akkor ők rögtön utána a legjobb helyre kerülnek: a Mennybe.

Ha valaki pedig túlél egy ilyen balesetet, akkor ez azt jelenti, hogy Isten adott neki még egy ESÉLY-t, hogy átgondolja helyzetet. Ebben az esetben a szenvedés biztosan hozzásegítheti őt, hogy keresse Istent. Hacsak szívének keménysége miatt vissza nem utasítja Őt.

Például, ha egy narancsot összenyomunk, akkor narancslé jön ki belőle. Az ember esetén azonban ez nem mindig egyértelmű. Az ember el tudja sajátítani a társadalmilag helyes viselkedést. Vagyis a külvilág felé képes egy „jó ember” benyomását kelteni.

Ezért szükséges lehet, hogy Isten nyomás alá helyezze az ilyen embert, hogy kitűnjön mi is van belül. Mivel a szenvedés mindig egy érzelmi reakció, amely a megpróbáltatások hatására jön létre, ezért a nyomás, a nehézség leleplezi önmaga és mások előtt az ember valódi jellemét. Ha a gondok, problémák hatására vád, keserűség, harag jön ki az emberből, akkor ez azt jelenti, hogy valójában ez volt belül.

Isten tehát így, a szenvedést eszközként használva adja tudtára az önigaz embereknek saját tökéletlenségüket és elveszett mivoltukat.

 

Sokszor az emberek úgy gondolkodnak, hogy Isten büntetése valamely probléma, betegség, gond az életünkben. Bizonyos mértekben ez igaz, mert (Ámós 3:6) …Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerezne?

(Róm 8:20) Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette.

A világot tehát Isten vetette hiábavalóság, vagyis romlandóság alá a bűn miatt, tehát végső soron minden baj Tőle ered.

Képzeljük el azonban ezt egy kicsit másképpen. Biztosan láttatok már olyat, hogy amikor egy fontos embert – elnököt, minisztert – testőrök kísérnek, és amikor esik az eső, akkor ezek a testőrök egy esernyőt tartanak a védett személy fölé, hogy meg ne ázzon. Mi lenne, ha az egyik ilyen testőr egyszer csak azt gondolná magában, hogy ez a védendő személy annyi csalárdságot művelt már, hogy nem érdemli meg, hogy oltalmazzam őt. Fogná, összecsukná az esernyőjét és elmenne. A „fontos ember” megázna, de vajon a testőr okozta az esőt, melytől elázott? Nem, ő csak megszüntette a védelmet, amit eddig biztosított.

Vagy másik példa: az immunrendszerünk arra szolgál, hogy megvédjen minket a sokféle kórokozótól. Ha az immunrendszerünk károsodik, könnyen megbetegedhetünk többféle betegségben. Akár meg is halhatunk, mondjuk tüdőgyulladásban, de a valódi ok nem a tüdőgyulladás volt, hanem a szervezet védekező rendszerének megbetegedése volt.

Sokszor bele sem gondolunk, hogy mennyi veszély leselkedik ránk a világban. Kórokozók serege akar megbetegíteni, ezerféle balesetben sérülhetünk meg, megélhetésünk kerülhet veszélybe, lakásunkban, egyéb tulajdonunkban keletkezhet kár, és még sorolhatnám. Isten azonban oltalmazóan vigyáz ránk, és megvéd ezek jó részétől. Amikor mégis történik valami, akkor Isten tulajdonképpen annyit tesz, hogy kissé összébb csukja oltalmazó esernyőjét, és megengedi, hogy megázzunk kissé. Isten tehát nem célzatosan ránk küldi a bajt, hanem elhúzza kissé oltalmazó kezét, mert figyelmeztetni akar valamire.

Sőt, Isten mindenki számára azt a speciális fájdalmat választja ki, amely a megszenteléséhez a leghatásosabb. Isten vigyáz, és nem enged tovább szenvedni, csak addig, amíg szükségünk van rá. A szenvedéseket tehát bizonyos távlatból kell megvizsgálnunk, és rá fogunk jönni arra, hogy amit ostorcsapásnak néztünk, az tulajdonképpen kegyelem.

 

Miért szenvednek a hívők?

Nos, idáig még rendben is volna, hogy a hitetlen embereknek szenvedniük kell a bűn miatt, de miért szenvednek akkor a hívők is? Sőt, gyakran úgy látszik, hogy a világi embereknek jobb soruk van, mint a hívőknek. Ez miért van? Nem azt várnánk, hogy Isten a hívőknek speciálisan gondját viseli?

Isten a hívőknek valóban speciálisan a gondját viseli, csak éppen nem úgy, ahogyan azt sok mai hívő elképzeli.

 

Az ószövetségi zsidó ember gondolkodásában Isten áldása és az üdvösség alapvetően a földi jólétben testesült meg; az igaz embernek jól megy sora, sikeresek vállalkozásai, egészségnek, sok utódnak örvend és végül hosszú élete után megelégedetten tér meg atyáihoz. Ez a szemlélet a mai napig nagyon erősen hat sok keresztyén esetében is. Különösen, amikor valaki betegségében, szenvedésében így panaszkodik; „Miért büntet engem az Isten, hiszen semmi rosszat nem tettem…”, akkor voltaképpen erről a gondolkodásmódról tesz tanúságot.

Pedig Jézus egyértelműen kijelentette a (Ján. 16:33)-ban, hogy „… E világon nyomorúságtok lészen …”. Sok hívő ezt valahogy még sem akarja elfogadni. Pedig Jézus azt is mondta, hogy aki Ő benne marad, annak békessége lesz még a nyomorúságok, szenvedés közepette is. Sajnos sok hívő is többre értékeli a külső, testi élvezeteket a belső békénél.

 

Ha megfigyeljük a próféták, apostolok, és általában az Isten által különleges szolgálatra elhívott emberek életét, akkor kifejezetten az ellenkezőjét látjuk a kényelmes, nyugodt életnek. Sőt többnyire inkább üldözésben, nélkülözésben, sokféle nyomorúságban volt részük.

 

Sokszor mi magunk idézzük fel Isten ítéletét, rákényszerítjük az Urat, hogy ellenünk, pontosabban bűneink ellen vonuljon. A szenvedés tehát Isten hadüzenete a vétkeink ellen.

A legnagyobb áldás, amiben Isten az embert részesíti, hogy elválasztja a bűnétől. Az Ő jósága, hogy mihelyt az ember a tévelygés útjára lép, mindjárt zavar és vergődés lesz az egész élete. Isten sokszor kénytelen szenvedést bocsátani ránk, mert a szenvedés az egyetlen eszköz, amely irgalmassága számára megmaradt.

Lehet, hogy Isten keze néha túl kemény? Isten úgy tesz velünk, mint mi a gyermekeinkkel, először szép szóval int, aztán felemeli kezét, végül sújt. Istennek bizony sokszor nagy erővel kell kicsavarnia kezünkből a hamis gyöngyöket. Fájdalom árán kell kiábrándítania téves és balgatag elgondolásainkból, és sokszor pöröllyel kell összetörnie házi bálványainkat.

 

Ha pedig a szenvedést úgysem tudjuk elkerülni, jobban tesszük, ha szépen és alázatosan szenvedünk. Ha zúgolódunk a szenvedések között, csak megkétszerezzük gyötrődéseinket. Úgy járunk, mint a csapdába esett vad, amint rángatni kezdi a hurkot, amely minden mozdulatára szorosabban csavarodik köréje.

Mi nem tudhatjuk, hogy mikor, mire van nagyobb szükségünk, Isten sújtó vagy simogató kezére… de Ő tudja… Éppen ezért mindkettőt szeretni kell! Isten nem óv meg mindig a szenvedéstől, de átsegít rajta.

Nem az a fontos, hogy elkerüljük a szenvedést, hanem, hogy a szenvedés elérje bennünk a célját.

 

Szükség van a szenvedésre azért is, mert csak a szenvedések által formált és puhított szív képes megfelelően átérezni a másik ember fájdalmát, és segít együtt érezni vele.

Még Isten is vádolható volna azzal, hogy Ő könnyen engedi meg a szenvedést az ember életében, mert Ő sohasem tapasztalta meg azt. De bizony megtapasztalta! Amikor Jézus Krisztust az emberek megvetették és a legnagyobb testi és lelki szenvedést okozva neki keresztre feszítették, akkor Isten átélte az emberi fájdalmat a maga valóságában.

 

Sokszor mindezek ismeretében sem értjük meg, miért kell Isten emberének sok nyomorúságon átmennie. Emberi logikával úgy gondolkodunk, hogy kicsattanó egészségű, anyagilag stabil helyzetű hívő sokkal jobban tudja szolgálni az Urat, mint egy gyenge, beteges, folytonos pénzügyi gondokkal küzdő ember. Nos ezért is mondja az Ige, hogy a mi gondolataink nem Isten gondolatai, és azok felette magasabbak a miénkéinél.

 

A Bibliában négy példát találhatunk arra, hogy miért ér hívőt szenvedés. Nézzük meg ezeket most.

 

1) Jób

A hívő szenvedéseinek első fajtája a jóbi szenvedés. Jób hívő, istenfélő ember volt, melyet maga Isten jelentett ki róla.

(Jób 1:8)És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő.

A Sátán azt a kijelentést tette, hogy a hívő emberek - mint Jób -, csak azért szeretik Istent, mert Isten ellátja őket minden jóval. Tehát csak érdekből tiszteli Őt. Erre válaszul Isten próbára bocsátotta Jóbot. Ha megfigyeljük, itt sem Isten okozta közvetlenül Jób szenvedéseit, hanem csupán megengedte a Sátánnak, hogy ezt tegye. Ma sincsen ez másképpen. A Sátán mindenestül elemésztene bennünket, ha tehetné. Hálát kell adnunk Istennek, hogy Ő nem enged nagyobb szenvedést az életünkbe, mint amire szükségünk van, és amelyet el tudunk hordozni.

Ha tanulmányozzuk Jób könyvét, akkor megláthatjuk, hogy maga Jób nem kapott választ arra, hogy miért is kellett neki ezeken a szenvedéseken átmenni. Ezt csak mi tudhatjuk meg, akik olvassuk az ő történetét. Gyakran mi magunk sem érthetjük meg, hogy mi az oka a szenvedéseinknek. Talán minket is próbára akar tenni Isten, hogy vajon nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartunk-e mellette? Talán Isten meg akarja mutatni nekünk – miként a narancsban -, hogy mi lakozik valójában bennünk, milyenek vagyunk belül.

Származott-e valami haszna Jóbnak ezekből a szenvedésekből, melyeken át kellett mennie? Vagy csupán Isten és a Sátán vetélkedésének ártatlan áldozata volt?

Nézzük meg, milyen megértésre jutott végük is Jób:

(Jób 42:5)Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged.

Kicsit másképpen fogalmazva ezt mondta Jób: Eddig csak hallomásból tudtam felőled, de most saját szememmel látlak téged. Eddig tehát csak hírből, bizonyára atyái elbeszéléséből hallott Jób Istenről, most azonban saját tapasztalatokat szerzett felőle. Gondoljátok, hogy ez megerősíthette az ő hitét?

Olvassuk el az 1-6 verseket egyben!

Jób egy sokkal magasabb Isten-ismeretre, és Isten-tiszteletre jutott el a próbák által, melyeken keresztülment.

Isten bennünket is belevihet ilyen jóbi próbatételbe, hogy még jobban megismerhessük Őt, még közelebb kerülhessünk hozzá.

 

Nem minden esetben a bűn az oka tehát a nyomorúságoknak, amiken keresztülmegyünk. Persze gyakran valóban a bűn az oka.

 

2) Dávid

A hívő szenvedésének második oka a dávidi szenvedés lehet. Tudjuk az Igéből, hogy Isten Dávidot szíve szerint való férfinak nevezte. Így hivatkozik rá Pál az ApCsel 13-ban. A 89. zsoltárban pedig azt olvassuk, hogy Isten keze állandóan vele lesz.

Dávid életéből és az általa írt zsoltárokból tudhatjuk, hogy az egyik leg istenfélőbb ember volt a történelem folyamán. Mégis követett el bűnöket, nem is egyet, melyek közül a legemlékezetesebb a Bethsabéval történő paráznasága, majd férjének Uriásnak a meggyilkoltatása volt.

Miután azonban Isten elküldte hozzá Nátán prófétát, aki szembesítette Dávidot a vétkével, és Dávid bűnbánatot tartott, Isten megbocsátott neki. De nem törölte el a bűn minden következményét. Sőt, először is azt cselekedte, hogy meghalt az ebből a bűnös kapcsolatból származó gyermek, majd később is szenvedése származott Dávidnak ebből a vétkéből. Több fia is fellázadt ellene, ismerjük az eseményeket.

Ha a hívő bűnt követ el, Isten figyelmeztetni fogja erre. Dávidhoz egy prófétát küldött, minket inthet a Biblia lapjairól, egy prédikáción keresztül, vagy ha máshogy nem megy, a szenvedés eszközét használva.

Ismerjük: (Zsid 12:6)Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.

A szenvedéseinknek tehát lehet valamiféle életünkben levő, el nem hagyott bűn az oka. Isten gondoskodik róla, hogy mindenki pontosan tudja, hogy mi az. Ezt a célt szolgálja többek között a lelkiismeret is.

 

3) Van aztán a szenvedéseknek egy megint másik fajtája, mely a János 9. részében látható:

János 9:1 - 3

(1 És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala.

(2) És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-e vagy ennek szülei, hogy vakon született?

(3) Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.

Láthatunk tehát itt egy vak embert, akiről azt mondja Jézus, hogy azért volt része ebben a nyomorúságban, hogy megmutatkozhasson rajta Isten dicsősége. Ez akkor úgy mutatkozott meg, hogy Jézus visszaadta a látását, ezzel bizonyítva isteni voltát.

Ma nem jár közöttünk Jézus, hogyan mutatkozhatna akkor meg egy vak, nyomorék emberen Isten dicsősége? – kérdezhetnénk.

Isten ma is sokféleképpen tud használni egy beteg, nyomorék embert, hogy megmutassa rajta az Ő dicsőségét. Gondoljunk csak arra a kéz és láb nélkül született fiatalemberre, aki nemrég járt itt Magyarországon is, és hirdette Isten dicsőségét a személyes példáján keresztül.

De nem kell ilyen messzire sem menni: itt van köztünk Lali, akinek súlyos balesetét Isten arra tudta használni, hogy megmutassa rajta szabadítását még az emberileg reménytelennek látszó helyzetben is.

Persze ha valaki maga az alanya egy ilyen gyötrelmes állapotnak, akkor az neki mindenképpen szenvedést jelent. Másrészt azonban milyen felemelő érzés tudni, hogy Isten éppen őt választotta ki arra, hogy használja dicsőségének megmutatására!

Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; (2Kor 4:17) Figyeljük meg: nem csak dicsőséget, még csak nem is nagy dicsőséget, hanem igen-igen nagy, más szóval „minden mértéket felül haladó” dicsőséget szerez nekünk e földi szenvedésünk, mely az örök dicsőséghez képes valóban csak pillanatnyi. És ez a „pillanatnyi” jelző adja az erőt és a bátorítást, hogy elszenvedjük azt.

4) Van egy negyedik oka is amiért hívőként szenvedésben lehet részünk, ez pedig az, hogy megóvjon minket az elbizakodottságtól. Ez a jól ismert páli szenvedés.

Nézzük meg ezt a 2Kor. 2. részében:

2Kor 12:7 - 9

(7) És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nekem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.

(8) Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el [ez] tőlem;

(9) És ezt mondá nekem: Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.

Sok találgatás született már, hogy mi volt Pál tövise. A legvalószínűbb talán a szembetegsége lehet. De nem is ez a lényeg.

Ha lehet valakiről állítani, hogy fontos feladattal bízta meg Isten, akkor Pál ilyen ember volt.

Éppen ezért még Pál esetében is gondoskodni kellett Istennek róla, hogy el ne bízza magát, fel ne fuvalkodjon a megbízás, de még inkább a Megbízó nagysága miatt. Ha egy olyan ember esetében, mint Pál, szükség volt ilyen óvintézkedésre Isten részéről, mennyivel inkább szükség lehet rá a mi esetünkben.

Emberként hajlamosak vagyunk többet képzelni magunkról, többre tartani magunkat, mint azt jogosan tehetnénk.

Az Úr itt világosan kijelenti, hogy Ő nem erővel: pénzzel, hatalommal, befolyással, hírnévvel, egyszóval világi eszközökkel viszi végbe az akaratát, hanem éppen ellenkezőleg: nyomorékok, bénák, a világ szemében semmi emberek segítségével.

1Kor 1:27 -29

(27) Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket;

(28) És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse:

(29) Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.

Persze ez nem jelenti azt, hogy Isten nem használhat képzett, tehetséges embereket is a szolgálatban, hiszen Pál is éppen ilyen volt.

Talán Pál is belelendült a szolgálatba annyira, hogy kezdte azt a saját érdemének tekinteni. Lehet, hogy nem ezt történt, hanem Isten már előre biztosítani akarta, hogy ez ne is történhessen meg.

Azt hiszem érvényes erre is, amit Jakab levelében olvasunk:

Jak. 4:13 - 16

(13) Nosza immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;

(14) Akik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.

(15) Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.

(16) Ti ellenben elbizakodottságtokban dicsekedtek: Minden ilyen dicsekedés gonosz.

Ezért, hogy el ne bízzuk magunkat, Isten szenvedést engedhet meg az életünkben azért, hogy mindent amit teszünk, Vele együtt tegyük, ne a saját erőnkből.

 

Ha elfogadtuk az Urat Megváltónknak, és szenvedésekben van részünk, akkor biztosan e négyféle ok valamelyike miatt engedi meg azt Isten, hogy megpróbáltatásokban legyen részünk:

  • Hogy megpróbálja a hitünket, és ezáltal közelebb kerülhessünk hozzá, mint Jób esetében.

  • Hogy figyelmeztessen és fegyelmezzen, ha valamilyen bűn van az életünkben, mint Dávidot.

  • Hogy megnyilvánuljanak az Ő dolgai és dicsősége, mint a vakon született esetében.

  • Hogy megóvjon bennünket az elbizakodottságtól, mint Pál esetében.

 

Akármelyikről van is szó, hálát kell adnunk érte, mert mindegyik próbatététel a mi érdekünket szolgálja, és az Ő szeretetéről tesz tanúbizonyságot.

 

Úgy gondolom, hogy ezeket a szenvedéseket Isten nem csak egyének, hanem gyülekezetek esetében is alkalmazhatja. Ha úgy érezzük, hogy a gyülekezetünk nem növekszik megfelelően, nehézségeket, akadályokat látunk magunk előtt, akkor ezek is bizonyára e négy ok valamelyike, vagy akár több közülük következményei. A négy közül csak egy konkrét bűn következménye, de mindegyik indíthat minket változtatásra.

 

Ezek olyan szenvedések, melyeket Isten az Ő gyermekei érdekében használ megszentelődésükre.

Sohasem olvassuk azonban, hogy Isten a meg nem tért embereket gyermekeinek nevezné. Sőt, Ef. 2:3 szerint haragnak fiai ők. Isten az ő esetükben a szenvedést arra használhatja, mint a forró tűzhely érintése által keltett fájdalmat: figyelmeztet a rájuk váró örök fájdalomra a kárhozatban.

 

Isten azonban nem akarja, hogy akár egyetlen ember is részesüljön ebből. Ő

azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4)

 

Ha úgy van itt valaki, hogy még nem fogadta el Jézus Krisztust személyes Megváltójának, és szenvedések vannak az életében, bármifélék is, lehet, hogy Isten akar üzenni általuk, hogy felhívja magára és szabadítására a figyelmet. Lehet ezt a hívást figyelmen kívül hagyni és tovább szenvedni, de ekkor a szenvedésnek nem lesz semmiféle célja; vagy az Úrhoz fordulni, és elfogadni az Ő kinyújtott kezét.

Szokták mondani, hogy a vallások az ember kinyújtott kezei a menny és Isten felé; míg a valódi hit megragadni Isten fentről lenyújtott kezét.

 

Isten nem törli el a megtérés hatására egy szempillantás alatt a korábbi életünk helytelen döntéseinek következményeit, azokkal továbbra is együtt kell élnünk. Leveszi azonban azok terhét a vállunkról. Minden terhet Jézus Krisztusra helyezett ugyanis, aki elhordozta azokat mindörökre a kereszten.

Ez az egyik a Bélus által a múltkor említett paradoxonok közül. Jézus egyrészt azt mondta, hogy nyomorúságunk, szenvedésünk lesz e világban, másrészt viszont azt is mondta, hogy békességünk is lesz egyben.

A hitetlen nem értheti, hogyan lehet egyszerre nyomorúságunk és békességünk? Ez a paradoxon csak a Jézus Krisztusban való valódi hit által oldódik fel. Ha hiszel, meglátod. Nem láthatod meg azonban addig, amíg nem hiszel.

Ha azt mondod, hogy akkor hiszek majd, ha meglátom ezt, akkor rossz hírem van: hit nélkül sohasem fogod meglátni!

Olyan ez, mint egy még soha nem kóstolt étel: ma megkóstolod, meg fogod érezni az ízét, ha csak messziről, vagy akár közelről is, nézegeted, soha nem fogod megtudni milyen.

Az értelem vizsgálódásával bizonyosságokat szerezhetünk a hitről, mint ahogy egy ételt is elvihetünk egy laborba, ahol elemezhetjük az összetevőit, vizsgálhatjuk színét, állagát, beszippanthatjuk az illatát. Testünk táplálását azonban csak akkor fogja szolgálni, ha beleharapunk és elfogyasztjuk.

(Zsid 11:6)Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.

 

Van szenvedés az életedben? Próbákon és nehézségeken mész át?

Minden bizonnyal Isten meg akar tanítani valamire általuk. A vasat is úgy lehet megedzeni, ha előtte tűzbe tesszük, felforrósítjuk.

(Róma 8:18)Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.

Ha szenvedünk is valami miatt most, bizodalmunk lehet Istenben, hogy Ő bőven kárpótol minket mindenért.

Hozzászólások   

#5 Hoffman József 2014-08-24 18:59
Elnézést kérek, valóban nem a megfelelő kifejezést használtam. Inkább azt kellett volna írnom, hogy "a kérdés így nem egészen pontos", vagy valami hasonlót.

Természetesen egyetértek azzal, hogy Isten emberi szempontból nézve figyelembe veszi a mi döntéseinket, tetteinket, kéréseinket, tehát számít az, hogy mi mit és hogyan teszünk. Ha innen nézzük, Isten "reagál" arra, amit teszünk. Azonban ezt mégsem úgy teszi, mintha ne tudná előre, hogy mit fogunk tenni. A sorsunkat sok tekintetben mi alakítjuk, de Isten tudja, hogyan fogjuk alakítani. Isten mindentudása nem csökkenti a mi felelősségünket a döntéseinkért. Nem vádolhatjuk Istent azzal, hogy Ő eleve elrendelte, hogy mi mit fogunk tenni ezért úgymond "övé a felelősség", nem a miénk.


Az emberek nem azért követnek el bűnöket, mert esendőek, hanem azért esendőek, mert bűnösek. A Bibliához kell fordulnunk, hogy tisztán lássunk a bűnnel kapcsolatban, mert az Ige nagyon világosan fogalmaz ebben a kérdésben. A bűn helyes megítélése a keresztyén hit egyik alapja.
A humanizmus, vagyis az ember jóságába vetett hit napjainkban sokaknak megzavarja a gondolkodását.
A Biblia világosan mondja, hogy minden egyes ember, kivétel nélkül bűnös.
"... az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva..." (1Móz 8:21)
Sőt még előbb:
"Íme én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám." (Zsolt 51:7)
"Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-e értelmes, Istent kereső? Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem." (Zsolt 14:2-3)
"Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől?" (Péld 20:9)
"Mert nincs egy igaz ember is a földön, aki jót cselekednék és nem vétkeznék." (Préd 7:20)
"... nincsen ember, aki ne vétkeznék ..." (1Kir 8:46)
"Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.", "Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül." (Róma 3:10-12, 23)
"Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk." (1Ján 1:8)


A bűn egyszerűen fogalmazva az Istentől távol levő állapot. A bűnök pedig az ebből fakadó istenellenes cselekedetek és mulasztások.
Lásd a bűnről szóló cikket!
www.vanmaselet.hu/index.php/mi-a-bn-a-biblia-szerint

A teljes romlottság (biblikus!) tana kimondja, hogy az ember teljes valójában, mind indítékaiban, mind tetteiben, mind gondolkodásában mindenestől fogva bűnös. Ez nem azt jelenti, hogy időnként nem képes a jóra, mint ahogyan maffiavezérek vagy egyébként gátlástalan üzletemberek is szoktak időnkét adakozni. De mindenek ellenére az ember természetétől fogva bűnös.

A Róma 6:20-ban Pál azt mondja, hogy "Mert amikor a bűn szolgái voltatok, az igazságtól szabadok voltatok." A "szolga" (dúlosz) görög szó jelentése: rabszolga, urának tulajdona, nem szabad ember. A bűnös ember a bűn rabszolgája. A bűn uralkodik felette, teljesen a bűn hatalmának van alárendelve. A rabszolga nem tehet mást, mint engedelmeskedni e kell urának. Jézus Krisztus azért jött, hogy e rabszolgaság alól felszabadítson. Semelyik rabszolga sem tudja önmagát felszabadítani, és a bűn rabsága alól sem lehet önerőből megszabadulni. A bűnös ember képtelen rá, hogy ne vétkezzen. Amikor egy bűnös megtér, akkor Jézus Krisztus felszabadítja a bűnnek való feltétlen engedelmesség alól. Ez nem jelenti azt, hogy nem tud ezután vétkezni, de már tud nem vétkezni.
Egy hibás mérleggel lehetetlen pontosan mérni. Miután megjavították, és már jól működik, akkor lehetséges már pontosan mérni vele, de nem garantált, hogy a használója úgy is fog vele mérni. Egy jó mérleggel is lehet trükközni.

Rendkívül fontos, hogy helyes látásunk legyen a bűnnel kapcsolatban, mert ennek hiánya a megtérés és az üdvösség talán legnagyobb akadálya. Ha az ember esendőnek tartja magát, de nem bűnösnek, akkor nem érzi és nem érti, hogy mennyire súlyos állapotban van. Ha valaki csak esendő, akkor a vétkeit csak a külső körülményeknek tulajdonítja, nem önmagának. (Pl. ismerethiánynak . Közismert azonban, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít annak betartása alól.)

A bűnnek azonban súlyos következménye van. Már láttuk, hogy Isten minden embert bűnösnek mond! Igen, még téged is, aki ezt olvasod.
"Mert a bűn zsoldja halál;..." (Róma 6:23a)
A bűnös ítélete halál. Már maga a halál is a bűn következménye. Az emberek a bűn miatt halnak meg. Ez a vers azonban ennél többet jelent. Azt mondja, hogy a bűnös ítélete az örök halál lesz, az Istentől való örök elválasztottság , a kárhozat, a Pokol.
Isten azonban nem akarja a bűnös halálát. "Hát kívánom én a gonosz halálát? – ezt kérdi az én Uram, az ÚR. Nem, hanem inkább azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen!" (Ezékiel 18:23) Fontos megérteni: gonosz = minden egyes ember! Nem csak a köztörvényes bűnözők gonoszak!
Ezért Pál így folytatja: "az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban." (Róma 6:23b)
A "pedig" a választóvonal. (a görög szórendben ténylegesen így is van). Egyik oldalon van a bűn, és fizetsége a halál. A másik oldalon Isten kegyelmi ajándéka, az örök élet, mely Jézus Krisztus elfogadásával lehet a miénk.
Te (ki ezt olvasod, akárki is vagy) melyik oldalon állsz? Hol szeretnél lenni?
Ahhoz, hogy az örök élet oldalán állhass, csak kérned kell ezt Istentől, és Ő ingyen kegyelemből adja.
"Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből , hogy senki se dicsekedjék." (Efézus 2:8-9)
Senki sem dicsekedhet se emberek, de Isten előtt végképp nem a saját jóságával. Csak Isten Jézus Krisztus által biztosított kegyelme juttathat a Mennybe, nem pedig a saját akármiféle cselekedetünk.
"Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, és minden igazságunk olyan, mint a beszennyezett ruha. Elhervadunk mindnyájan, mint a fa lombja, és álnokságaink, mint a szél, elsöpörnek bennünket!" (Ézsaiás 64:5)

Ha még nem fogadtad el Isten kegyelmi ajándékát az örök életre, akkor mire vársz még?
#4 tolerancia 2014-08-21 14:35
Szia Jozsef!


"...Isten nem a mi cselekedeteinkr e reagál, mert ez azt jelentené, hogy az események után jár..."-irtad.

Velemenyem ezzel kapcs., hogy bar Isten tudja az ember reakcioit/csele kedeteit, hiszen Mindenttudo -ahogy te is irtal errol - ,de O megis kulonbozo keppen reagal a mi cselekedeteinkr e , es ez azt jelenti, hogy meghagyja nekunk a szabad akaratunkat, hiszen ezert kaptuk.
Mondok egy egyszeru peldat:
Van ket emberunk, az egyik is masik is vetkezik. Az egyik megbanja a vetkeit es imaban bunbanattal a sziveben bocsanatot ker Istentol, mig a masik nem tesz igy.
Az imatkozonak mas iranyt vehet az elete mig a buneit meg nem banonak ugyanugy folytatodik az elete.
Nem Isten konyorulete es aldasa segiti-e valtozashoz az imaban kerot?
De akar az alamizsnalkodot is osszehasonlitha tjuk a fosvennyel!

A kovetkezo allitasod is elgondolkoztatott:

"...Az emberek bűnöket követnek el, mert természet szerint bűnösek. Nem azért lesznek bűnösek, mert bűnöket követnek el. Azért követnek el bűnöket, mert bűnösek..."-irtad.

Az emberek bunoket kovetnek el, mert ESENDOEK, nem tokeletesek JELLEM/SZEMELYI SEG tekinteteben.
Azert kovethetunk el bunoket, mert szabad valasztasunk van, s a donteseinket vagy Isten utmutatoja (Szentiras) alapjan hozunk vagy ezen ismeret hianyaban. Ez utobbi esetben nagyobb az esely bunok elkovetesere.

Megj.: "Ez így nem helyes megállapítás... "- irtad.

Nem megallapitottam kedves Jozsef, csak kerdeztem!

Koszonom a valaszt!
#3 Hoffman József 2014-08-14 19:27
Kedves tolerancia!

Ez így nem helyes megállapítás.
Istennek nem kell várnia "alkalmas pillanatra", mert Ő mindent tud. Isten nem a mi cselekedeteinkr e reagál, mert ez azt jelentené, hogy az események után jár. Ellenben minden az "Atya Isten eleve elrendelése szerint" (1Pét. 1:2) történik.

Kicsit bővebben:
Isten mindentudó. Néha nem gondolunk bele teljesen, hogy ez mit jelent. Isten nem csak azt tudja, hogy mi történt a múltban annak minden összefüggésével együtt, hanem ugyanígy mindent tud a ma és a jövő minden eseményével kapcsolatban is. Isten tehát soha nem tud meg semmit. Azért, mert már mindent tud, ami csak tudható. Tudása nem csak egy passzív ismeret, tehát nem csak látja előre a dolgokat, hanem - mivel mindenható is - maga határozza is meg azok alakulását. Semmi nem történhet tehát Isten akarata vagy engedélye nélkül.

Istennek van szuverén akarata, amely mindig végbemegy. Istennek vannak szándékai is. Isten szeretné (parancsolja), hogy az emberek bizonyos módon döntsenek. Ez a szándéka mindig az ember érdekét szolgálja, nem önös érdek! Azonban megengedi, hogy szuverén lények (emberek, angyalok) a saját szabad akaratuknak megfelelően döntsenek, akár Isten szándéka ellenében is. Ez azonban nem befolyásolja azt a tényt, hogy Isten ettől függetlenül tudja, hogyan fognak dönteni.
Ez egy olyan dolog, amit mi emberek véges elménkkel nem tudunk teljes mértékben megérteni. El kell fogadnunk, hogy így vagy, anélkül, hogy értenénk. Ha mindent megérthetnénk amit Isten tesz, akkor Isten nem lenne Isten.

Visszatérve a kérdésre.
Isten már a világ teremtésekor (pontosabban az örökkévalóságtó l fogva) ismerte minden egyes majdan megszülető ember minden tettét, gondolatát. Ahogy az előbb mondtam: Isten soha nem tud meg újat, mindent öröktől fogva tud.
Emberi nézőpontból lehet azt mondani, hogy Isten vár addig a pontig, amikor már biztosan nem fogja valaki megváltoztatni a felfogását. Isten azonban természetesen öröktől fogva tudta ezt. Nem kell rá "várnia". Mi gyakran mérlegeljük egy döntés előtt, hogy a különböző választásainkna k milyen hatásai lesznek a jövőre, és - jó esetben - igyekszünk a legjobb döntést hozni. Isten azonban nem csak egy döntés következményeit látja tökéletesen előre, hanem azt is teljes pontossággal tudja, hogy mi történhetne, ha máshogy döntenénk. Isten tehát az összes alternatív választási lehetőség következményeit is tökéletesen ismeri. Isten tehát tudja azt is, hogy mi lett volna, ha...

Isten ad tehát az embereknek döntési lehetőségeket, amikor választhatnak mellette, vagy ellene. De azt is tudja természetesen, mikor végleges egy ember döntése, amikor már biztosan nem fog megtérni, és Istent választani. Ahogy mondtam, senki sem hal meg azelőtt, hogy ez a pont el nem jön az életében. Ha fiatalon és hitetlenül meghal valaki, akkor ez azért történhetett meg, mert Isten tudta, hogyha 100 évig élne is, akkor sem térne meg. Van, amikor 80-90 évig vagy tovább él valaki, mégsem tér meg, és így hal meg. Az Úr mégsem volt igazságtalanabb a fiatallal, mint az időssel, mert ha ad is esélyt a fiatalnak még x évig, Isten mindentudása alapján tudja, hogy akkor sem tért volna meg.

Jegyezzük meg, hogy Isten perspektívája némileg tágabb annál, hogy itt a földi életben mennyit "élhetett" volna még valaki. Isten perspektívája az örökkévalóság. Aki meghal ebben a világban, azzal annyi történik, hogy életét nem itt, hanem az örökkévalóságba n folytatja. Csak az nem mindegy, hogy ott hol! Ez viszont attól függ, hogy itt hogyan döntött!

Csak Isten adhat életet, és csak Ő veheti azt el. Egy öngyilkos sem húzhatja át Isten "számítását".
Isten szándéka az, hogy az emberek ne legyenek öngyilkosok (se gyilkosok, tolvajok, paráznák, hazugok stb.), de ha mégis azok lesznek, akkor ez azért lehet, mert Isten beleegyezett, hogy azok legyenek, noha nem ért mindezekkel a tettekkel egyet.
Az emberek bűnöket követnek el, mert természet szerint bűnösek. Nem azért lesznek bűnösek, mert bűnöket követnek el. Azért követnek el bűnöket, mert bűnösek. (A jobb érthetőség kedvéért: egy fa nem attól szilvafa, mert szilvák teremnek rajta. Ez az okozat. Azért teremnek rajta szilvák, mert szilvafa.) Némely fán több, másikon kevesebb szilva terem; némely ember több, a másik kevesebb bűnöket követ el, de ettől még minden ember bűnös. Ha egy szilvafán egy szilva sem terem, attól az még szilvafa marad.

Összegezve tehát: Isten ismeri minden ember minden tettét, gondolatát, ami már megtörtént, és amit ezután tenni, gondolni fog. Isten még azt is tudja, hogy mit tett volna valaki, ha nem halt volna meg egy adott ponton, hanem tovább élt volna. Isten mindig igazságos döntést hoz. Egyszer mindenkinek meg kell állnia Isten ítélőszéke előtt, és számot adnia róla, amit itt a földi életében tett. Ha Krisztusban halt meg, tehát kérte Jézust, hogy Ő fizessen az elkövetett bűneiért, akkor az ítéletkor a bűneiről nem emlékezik meg az Úr. "Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket." (Zsolt 103:12). A hívők számára ez egy jutalomosztó ítélet lesz. Akik viszont bűneikben haltak meg, azok a Nagy Fehér Trón ítéletére kerülnek. "És láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és nem volt hely számukra. Láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket a trón előtt állni, és könyvek nyittattak ki, majd egy másik könyv nyittatott ki, amely az élet könyve; és a halottak a könyvekbe írottak alapján ítéltettek meg, cselekedeteik szerint. .... Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett." (Jelenések 20:11-12,15)

A lényeg, hogy emberi szinten a saját döntéseink és a körülmények alakítják az életünket. Végső soron azonban minden Isten terve szerint történik. Ha helytelenül döntünk, azt azért tehetjük, mert Isten úgy döntött, megengedi, hogy a szabad akaratunk szerint döntsünk. Viszont a szabadsággal felelősség is jár. Tehát a következményeit is viselnünk kell a döntéseinknek. Ha visszautasítjuk Isten jóságát, amellyel meg akar menteni bennünket, akkor viselnünk kell a felelősséget is ezért.
"Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem érted, hogy Isten jósága téged megtérésre indít? De te konokságod és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor Isten igazságos ítélete nyilvánvaló lesz, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatosságga l dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságo t keresnek, örök életet ad, de a viszálykodóknak , akik nem engedelmeskedne k az igazságnak, hanem a hamisságnak engednek, bosszúállással és haraggal." (Róm 2:4-8)

Ne várj tehát a megtéréssel, mert nem tudhatod, mikor lesz már túl késő!
#2 tolerancia 2014-08-14 09:32
Szia Jozsef!


"...Ha Isten úgy dönt, hogy valakinek el kell távoznia a világi létből, ezt minden esetben csak akkor teszi meg, ha az az ember már véglegesen döntött, hogy az örökkévalóságot a Mennyben vagy a Pokolban kívánja-e tölteni. Jól tudjuk, hogy ezt nem Isten dönti el, noha mindenkiről tudja...."


Ugy erted, hogy Isten mindenkivel var az alkalmas pillanatra es akkor veszi el az eletet, amikor ezt a pillanatot jonak latja?
#1 zsuzsa2 2013-10-04 07:26
Ámen, Ámen! Igy van. Egyedül azzal az állatokkal kapcsolatos állitással nem értek egyet, hogy nem szenvednek, "csak fájdalmat éreznek". Az állatok - mint Isten minden teremtménye - egyedi személyiséggel, tulajdonságokka l biró, a maguk nemében tökéletes lények. Van lelkük - szellemük nincs. Az állatok fizikailag és lelkileg is SZENVEDNEK hozzánk hasonlóan. Az állat tekintetéből, kifejezéseiből leolvasható a lelkiállapota, igy a lelki szenvedés is erőteljesen kiül rá. Példabeszédek 12,9: Az igaz az ő barmának ÉRZÉSÉT is ismeri, az istentelenek szíve pedig kegyetlen. -- Tehát "nem azért nem kinozzuk az állatot, mert emberileg nem helyes", hanem, mert meglátjuk benne Isten kedves, érző teremtményeit, akik szenvednek a bántástól. Aki állatot kinoz, nemcsak az állat, hanem Isten ellen is vétkezik. Az állatokat Isten kifejezetten az ember számára teremtette társul, és meg is áldotta őket:"És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki SEGITŐ TÁRSAT, hozzá illőt. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat,..." 1Mózes 1.18-19.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Ki olvas minket

Jelenleg 5 vendég és 0 felhasználó van vonalban.