A hívő két természete I

Felhasználó értékelés

Star ActiveStar ActiveStar ActiveStar ActiveStar Active
 

(Gal 5:17) Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.

 

Tudjátok, mi az, ami alapján legjobban megkülönböztethető a pusztán vallásos ember a valódi újonnan született hívőtől? Az a belső harc, amit az imént olvasott igeversben láthattunk. Ez az egyetlen dolog, amit a vallásos ember nem tud utánozni.

 

Igaz, hogy a Lélek Gyümölcsét, amelyet a Szent Lélek terem a hívőben, nem lehet huzamosan utánozni. De mégsem ez a legjobb módja annak, hogy magunkban, vagy másokban felismerjük, hogy ténylegesen újjászületett emberről van-e szó. A fák sem teremnek egyforma mennyiségű gyümölcsöt.

A pusztán vallásos emberek is tudnak alapvetően nagyon kedvesek, türelmesek, jószívűek lenni. Tudnak járni rendszeresen istentiszteletre, tudnak adakozni, tudják olvasni a Bibliát, tudnak még szolgálni is és lehet alapos ismeretük a Szentírásról.

Aki azonban nem született újonnan, az nem ismeri azt a belső harcot, amely Isten gyermekeiben zajlik a régi és az új természetük között. Nem is ismerheti, hiszen nincs két természete, hanem csak egy: a régi, bűnös természete.

Aki tehát nem tapasztalja magában, hogy a test a lélek ellen törekedik bűnre, a lélek pedig a test ellen az Istennek való engedelmességre, az valójában nem is született újonnan.  

Lehet, hogy ez kemény beszéd valaki számára, sőt felháborító. Ha meg is szomorodik miatta valaki, abban bízom, hogy megtérésre szomorodik meg. (2Kor 7:9)

Amikor a Szent Lélek által valaki újonnan születik, akkor a régi énje nem szűnik meg létezni, hanem tovább él benne. Ez egészen a test haláláig vagy az elragadtatásig és a feltámadásig így is lesz. Olyan ez, mint amikor egy gyümölcsfát beoltanak egy nemes vesszővel. Az oltás fölött, a beoltott vesszőből növekedő új ágakon már nemes gyümölcsök teremnek, de az oltás alatt, a régi ágakon még a régi természet szerint való gyümölcsök. A kertész célja az, hogy a régi ágakat visszametssze, hogy az újak tudjanak inkább növekedni.

Mindannyian a (hús)testől születtünk, és hordozzuk annak természetét, amit Ádámtól örököltünk. (1Móz 5:3) Élt vala pedig Ádám száz harminc esztendőt, és nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára … Mivel Ádámban ekkor már benne volt a bűn, az ő képére és hasonlatosságára nemzett utódjaiban is benne lett. Hasonlatosan bűnös természetük lett, mint apjuknak.

Jézus azonban azt mondta: (Ján 6:63) A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit… Pál szerint pedig (Róma 7:18) „nem lakik a testben semmi jó”

A Biblia tehát arra figyelmeztet minket, hogy a testből, a régi természetből nem származhat semmi jó. Még az ún. „jó cselekedetek” is, ha pusztán a testből erednek, értéktelenek Isten előtt.

(Ján 3:6) Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az.

Az ember e két természete eredetét és lényegét tekintve is teljesen más. Ebből következően külön neveik is vannak a Bibliában.

Az elkövetkező néhány alkalommal szeretném megvizsgálni ezt a kérdést, hogy mit tanít a Biblia a hívők két természetéről.


 

Ma első alkalommal meg fogjuk vizsgálni a két természet elnevezéseit, és levonjuk belőlük a megfelelő következtetéseket.

Az első kifejezés a régi természetre a (HÚS)TEST, ami a Jn. 3:6-ban is szerepel.

(Ján 3:6) Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az.

A testünket a születésünkkor kapjuk olyan testtől, amely maga is bűnös. Nyilvánvalóan, ha az újonnan születéskor, vagy később ez után bármikor a földi életünk során a testünk megjavítható lenne, akkor a gyermekeink már nem születnének bűnben. De nem ez a helyzet, hiszen a hívők gyermekei is bűnben születnek. Ezért egyértelműen kimondható, hogy a hús(test) soha nem javítható meg

(Róm 8:8) Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

A testből kivitelezett istentisztelet nem lehet kedves az Úr előtt.

Máté 16:15 - 17

(15) Monda nekik: Ti pedig kinek mondotok engem?

(16) Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.

(17) És felelvén Jézus, monda neki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám.

 Láthatjuk, hogyha Péter pusztán testből, a régi természete, az ó embere alapján adott volna dicsőséget Krisztusnak, az értéktelen lett volna. Ha csak a testünk mondja nekünk, és csak a (hús)testünk szerint jelentjük ki Jézust Krisztusnak, az semmit nem használ nekünk. Ezzel maximum vallásosak tudunk lenni.

A keresztyénség egyik alapvető igazsága, hogy a „(hús)test nem használ semmit”. Ellentétben a vallással, mely nagyon is támaszkodik a testre. A vallás szeret a testi dolgokkal foglalkozni. Szertartásokkal, cselekedetekkel. Az igazi keresztyénség azonban Krisztussal foglalkozik, lelki dolgokkal.

A régi természetünket nevezi az Ige Ó EMBERnek is.

(Ef 4:22) Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt;

Természetesen csak annak lehet ó embere, akinek van már új. Az ó ember tele van kívánságokkal. Csalárd és gonosz kívánság mindaz, ami ellene mond Istennek. De az ó ember ellene mond a belénk plántált új természetnek is.

KÜLSŐ EMBERnek is nevezi az ige az ó embert.

(2Kor 4:16) Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról - napra újul.

A (hús)testünk egyre romlik, sérül, megbetegszik, ahogyan idősödünk. De ez a romlás nem érvényes a belső emberre. Amíg e testben vagyunk, ezt az úgymond „terhet” el kell szenvednünk. De a romlások közül semmi nem vonatkozik a lelki, tehát a Szent Lélekkel kapcsolatos dolgok területére.

A régi természethez tartozik a SZÍV is, ami „csalárdabb mindennél és gonosz” (Jer. 17:9).

A természeti szív megcsal minket, ha hallgatunk rá.

Jézus is tanított a szív csalárdságáról:

(Máté 15:19) Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások.

A vallás az, ami azt állítja, hogy a szív megváltozhat, megjavulhat. De az valójában soha nem változik meg. „Új szívet” csak kapni lehet. Ahogyan Dávid is megénekelte az 51. zsoltárban:

(Zsolt 51:12) Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.

Az új szív minden indulatával tökéletes, nincs szüksége megújításra. A régit viszont nem lehet megújítani. Új szívre van tehát szükségünk, és engedni azt érvényesülni, míg a régi, természet szerint való szívet meg kell „öldökölni” a kívánságaival együtt.

A következő név, amellyel az Ige a régi természetet illeti az ÉRZÉKI vagy NEM LELKI ember

(1Kor 2:14) Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok neki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg.

Érdekes az itt szereplő szó, mert hol érzékinek, hol nem lelkinek, hol pedig természeti embernek fordítják. De a lényeges az, hogy az érzéki embernek nincsenek érzékszervei arra, hogy Isten Lelkének dolgait felfogja. Tudja olvasni a Bibliát, de a lelki tartalmát annak nem tudja megérteni.

És végül a legáltalánosabb szó, amellyel az Ige az régi természetünket illeti, a BŰN

Különbséget kell tenni a n és a bűnök között. A bűn a gyökér, és a bűnök a gyümölcsök. Nem azért vagyunk tehát bűnösek, mert bűnt követtünk el. Hanem fordítva: azért követünk el bűnöket, mert bennünk, a régi természetünkben van a bűn.

A Római levél az 1:16-tól az 5:11-ig beszél a bűnökről, melyek a régi természetünk gyümölcsei. Utána pedig a 8 fejezet végéig a bűnről: magáról a régi természetről.

Jézus Krisztus által megigazultunk ugyan a régi természetünktől, de mégis magunkban hordozzuk azt, és megtapasztaljuk a kettő közötti ellentétet. Aki nem tapasztalja ezt a harcot, az valószínűleg nem született ténylegesen újjá. Ami jó cselekedetei vannak, azokat is testből vitelezi ki, nem lélekből.

A Római levél tanítása a bűnökről és a bűnről az, hogy noha még látjuk a régi fát, amibe beoltattunk, de úgy kell azt mégis tekintenünk, mint ami meghalt. Úgy kell néznünk magunkra, mint akik Krisztussal együtt meghaltunk a bűnnek.

Testben járunk ugyan, de nem test szerint kell élnünk!

Most nézzük meg, mi ennek a régi természetnek néhány többi jellemzője, és azt, hogy milyen sors vár rá.

Az egyik legfontosabb dolog, hogy a régi természetet NEM LEHET MEGVÁLTOZTATNI

(Ján 3:6) Ami testtől született, test az…

Nincs olyan erő, amely megváltoztathatná a régi természetünket. Isten ugyan Mindenható, de neki sem célja megváltoztatni azt. Hanem teljesen újat teremt helyette.

Az ember fáradhatatlanul igyekszik megjavítani a régi természtét, de ez mindig keserű csalódással végződik. A (hús)test lehet nagyon művelt, illedelmes is akár. De mindegy, hogy kifinomult vagy durva dolgokat visz véghez, semmiképpen sem lehet kedves Isten előtt.

A (hús)test lehet nagyon vallásos, mert tetszenek neki a különféle rendeletek, szabályok, melyeket gyakorolhat. Ebből adódik ezeknek a veszélye. A vallásos szertartások a testet gyönyörködtetik, de nem okoznak valódi megtéréseket.

Ezek a dolgok:

Amelyek bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivelhogy a test hizlalására valók. (Kol 2:23)

Jézus pedig azt mondta:

(Máté 15:13) Ő pedig felelvén, monda: Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik.

Ezeket a szavakat azokhoz intézte az Úr, akik nagyon buzgóak voltak a különféle vallásos szertartásokban: mosakodásokban, böjtölésekben, hosszú imádságokban akarták tisztelni Istent.

De azokhoz is szól, akik ma is a (hús)test érzelmeire való ráhatással teszi vallásossá az embereket.

A hívő ember két természetéről szóló tanítás egyik legfontosabb része tehát az, hogy ne akarjuk a régi természetünket megjavítani, és ne is legyenek ilyen levárásaink.

Fontos azonban megjegyezni, hogy amikor a Biblia a test szót az ember fizikai testére alkalmazza (nem a régi bűnös természetére), akkor ez nem jelenti azt, hogy a test önmagában véve gonosz lenne. Sok téves gyakorlat származott már az ilyen elképzelésből. Pl. az aszkézis, a test mindenféle sanyargatása, a cölibátus stb.

Természetesen az emberi szív csalárdsága a régi bűnös természet a testen keresztül jut kifejeződésre. A testet használja, hogy bűnt kövessen el. A test az eszköz a bűnök kivitelezésére, de nem maga az eszköz bűn önmagában.

A másik, amit meg kell tanulnunk, hogy a régi természetünk SORSA A HALÁL.

Minden, ami a hústesthez tartozik, akár teljes hitetlenség, akár vallásosság, minden bűne, és minden erénye, ezek mind-mind a halálba torkollanak. Ideigvalók és nem örökkévalók. 1Kor. 15:22 szerint „Ádámban mind meghalnak” akik testben élnek, és minden elpusztul, ami a (hús)testhez kapcsolódik. A magasztos eszmék, a kultúra, a tudományos eredmények, minden bölcsesség, tudás hiábavalóság, melyeknek vége halál. „Mert a testnek gondolata halál” (Róm 8:6 )

(Róm 7:5)  Mert mikor a testben voltunk, a bűnök indulatai a törvény által dolgoztak a mi tagjainkban, hogy gyümölcsözzenek a halálnak;

A következő tény ebből az előzőből következik:

(Gal 6:8) Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.

Aki tehát a (hús)testét, a régi természetét táplálja, az veszedelmet arat belőle. Mégpedig abból arat veszedelmet, amit táplál.

Összefoglalásul:

(Róm 7:18) Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.

Nekünk is teljes meggyőződésünkké kell válnia ennek. Pál tudta, hogy nem lakik az ő (hús)testében semmi jó. Ne gondoljuk hát, hogy mi bennünk, az ó emberünkben van bármi jó, amivel kedvesek lehetünk Isten előtt.

Tekintsünk inkább a belső emberünkre, ami által kedvet találhatunk Isten előtt. Ezzel is csak azért, mert Istentől kaptuk, ezért isteni, nem pedig emberi.

Most pedig folytassuk azzal, hogy megnézzük, milyen neveket használ az Ige az új természetünkkel kapcsolatban.


 

LÉLEK, mert szöges ellentéte annak, ami a (hús)test, ami a régi természet.

(Ján 3:6) Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az.

A (hús)test részese Ádám bűnös természetének, a lélek (vagy SZELLEM) pedig részese a Szent Léleknek, akitől született.

Ezért nevezi ezt az Írás „ISTENI TERMÉSZET”-nek.

2Pét 1:3-4

(3) Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott;

(4) Amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.

4.v.: isteni természet részeseivé lettünk, és ez segít kikerülni a romlottságot és a világi kívánságokat. Ez az új természet tökéletes, és nem képes elkövetni bűnt!

(1Ján 3:9) Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.

Egy látszólagos ellentmondás származhat abból, ha nem értjük jól a kettős természetről szóló tanítást.

(1Ján 1:8) Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.

És:

1Ján 5:18-19

(18) Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt.

(19) Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel.

Miután újonnan születtünk, az ó emberünkben még benne marad a bűn, és becsapjuk magunkat, ha azt hisszük, hogy ki tudjuk azt űzni onnan. Viszont az új emberünk már nem vétkezhet. A feladatunk az, hogy az újat éltessük, tápláljuk, a régit pedig éheztessük, elfojtsuk.

Úgy is nevezi az Ige a lelki emberünket, hogy ÚJ EMBER.

(Ef 4:24) És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.

Látható, hogy az új ember, akit Isten teremett, igazságban lett teremtve, és valóságos – tehát nem csak feltételes – szentségben.

(Kol 3:10) És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt:

Mivel ez teljesen új teremtés, nem pedig a régi megjobbítása, ezért így is nevezi az Ige: ÚJ TEREMTÉS

(2Kor 5:17) Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés [az]; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.

(Gal 6:15) Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés.

Azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, semmi testi szertartás nem használ, hanem csak az új teremtés.

(Kol 3:10) És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt:

 Ahhoz, hogy Isten előtt kedvességet találjunk, fel kell öltöznünk az Új embert, mert (Ján. 6:63) A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit

Az új természetet nevezi az Írás BELSŐ EMBER-nek is, szenben a külső emberrel.

(Róma 7:22) Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint;

Ez ellentétben van a külső emberrel, amely a mi testi tagjainkban munkálkodik.

(Róma 7:23) De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.

A külső ember napról-napra romlik, míg a belső ugyanilyenképpen újul.

(2Kor 4:16) Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról - napra újul.

A belső embert táplálja a kegyelem és az Szent Lélek ereje.

A belső ember engedelmeskedik az Úr törvényének (Róma 7:22) a külső pedig nem (Róma 8:7)

(Róm 8:7) Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.

Itt ismét láthatjuk, hogy nem a testi ember megjobbítására kell törekednünk, hanem a belső ember táplálására és kibontakoztatására.

Nevezi az Írás az új természetet megújult ELMÉ-nek is:

(Róm 7:23) De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.

(Róm 7:25) Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.

Az eredeti szöveg itt egy olyan szót használ, amely kizárólag erre a megújult elmére vagy értelemre használatos. Ez az elme Isten törvényét szolgálja, és abban találja gyönyörűségét. Ezért a 23. versben említett „elmém törvénye” azonos „Isten törvényével”

1Kor 2:14-16

(14) Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok neki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg.

(15) A lelki ember azonban mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg.

(16) Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van.

A 14. verset már olvastuk korábban az érzéki (nem lelki) emberrel kapcsolatban. Ismét érdemes tehát meglátnunk, hogy van nem lelki ember, és van lelki ember is.

A lelki ember mindent megítél, de őt senki nem ítéli meg. Mit jelent ez?

Egyrészt a lelki ember meg tudja érteni a Biblia igazságait mindenfajta képzettség nélkül is. Őt magát azonban még egy képzett teológus sem tudja megítélni. Sőt, még Istentől sem ítéltetik meg. Ez is az bizonyítja, hogy a lelki ember, az új ember nem vétkezik.

A 16. vers is mond valami fontosat: Bennünk pedig Krisztus értelme van.

Az „értelem” itt ugyanaz a szó, mint az előbb vizsgált „elme”.

Ez valami csodálatos! Megértettük igazán, mit mond itt az Ige? Bennünk Krisztus értelme van! Bennünk van Krisztus értelme! Azzal az értelemmel bírunk, ami Krisztusban is megvan! A kérdés az, hogy használjuk-e?

De van még több is! Az új ember jellemzője, hogy Isten lelke és Krisztus lelke lakik benne.

(Róm 8:9) De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.

A görög mondat nyelvtani szerkezete arra enged következetni, hogy itt nem a Szent Lélekről van szó. Sem pedig külön Lélekről a Szent Lélek mellett. Nincs külön Krisztus-lelke isteni személy.

Olyan értelemben kell inkább ezt vennünk, ahogyan Jézus használta a kereszten, amikor azt mondta:

(Luk 23:46) És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.

 Ne felejtsük el, hogy alapvetően Jézus is Lélek.

Amiről itt szó van, az az, hogy Krisztus jelleme, természete van bennünk. Akik újonnan születtek, azok lényének új része magán viseli Krisztus jellemét.

A Krisztus Lélek egyben a Fiúság lelkét is jelenti.

Róm 8:15-17

(15) Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!

(16) Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.

(17) Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.

Mivel Jézus Isten Fia, ezért akiben Krisztus Lelke van, ezáltal szintén Isten gyermekévé válik. Így válunk örököseivé Istennek, és örököstársaivá Krisztusnak.

Isten tehát új természetet teremtett bennünk, melyet egyebek mellett Krisztus Léleknek is nevez. De egyúttal megmaradt a régi természetünk is, mely szintén érvényesülni akar. Ebből adódik a belső harc, melyet minden hívő tapasztal.

Akik pedig Krisztus istenségére keresnek bizonyítékokat, itt találhatnak egy teljesen egyértelműt. Az „Isten lelke” és a Krisztus Lelke” kifejezések szinonimái egymásnak, tehát ugyanarra a dologra vonatkoznak. Bizonyítják tehát, hogy Krisztus Isten.

Végül zárjuk az új természet megnevezéseinek vizsgálatát egy fontos megállapítással a Róma 8:14.ből:

(Róm 8:14) Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.

Úgy is mondhatjuk, hogy csak azok Isten fiai, akiket Isten Lelke vezérel. A (hús)testi, természeti ember nem lehet Isten fia.

Az új természet jellege és sorsa.

NEM MEGVÁLTOZTATHATÓ!

Ebben hasonló a régi természethez. A különbség, hogy annak bűnös volta nem változtatható meg, míg ennek tökéletes volta.

Semmiféle testi gyöngeség, erőtlenség vagy bűn nem befolyásolhatja.

Az új természet vagy új lélek bennünk egyúttal az örök életre való elpecsételtségünket is jelenti.

(Ef 1:13) Akiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, üdvösségetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével,

Mivel pedig „megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.” (Róm 11:29), ezért az új természetet Isten soha nem veszi már vissza tőlünk.

Róm 8:29-30

(29) Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.

(30) Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

A kegyelem egyben a dicsőség biztosítéka is.

Ha már egyszer tökéletesek lettünk Krisztusban, nem válhatunk immár semmikor tökéletlenné, hiszen az Úr nem hagyja cserben a saját keze munkáját.

Tehát az új teremtés, tökéletes, és tökéletes is marad. Miképpen Isten maga: se nem romlik, se nem javul. A kérdés a mi esetünkben ismét az: mennyire tud érvényesülni a régi természettel szemben. Ebben ugyanis már nekünk van a felelősségünk!

Az új természet jellege szerint ÉLET és BÉKESSÉG.

(Róm 8:6) Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség.

A Biblia úgy tekinti a testet, hogy az halott a bűn miatt. De az új természet mindazok számára, akik meghaltak Krisztussal, és így megigazultak az Ő igazsága által, örök élet.

De csak azok számára, akik ténylegesen újjászülettek Krisztus által. A csupán vallásos, a vallásosan nevelt és vallásosan viselkedő emberekre ez nem vonatkozik!

Az új ember sorsa az ELRAGADTATÁS ÉS A FELTÁMADÁS lesz.

(Róm 8:11) De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által.

Látható itt a mondat elején egy „ha” szócska, ami feltételessé azt, amiről a vers beszél. Akkor reménykedhetünk a testünk feltámadásában, ha a Szent Lélek lakik mi bennünk.

Nyilvánvaló, hogy nem lakik a Szent Lélek minden emberben. Később kell, hogy lakozást vegyen némelyekben. De kikben? Az arra érdemesekben? Ez ellentmond a Biblia tanításának.

Világos kijelentést kapunk arról, hogy a Szent Lélek csak azokban vesz lakozást, akik az életük egy pontján hoztak egy döntést, és segítségül hívták Jézus Krisztust, hogy legyen a Megváltójuk. Akik lemondtak minden önön érdemükről, mellyel Istenhez járulhatnának, és csak egyedül Krisztusba, az Ő halálába és feltámadásába vetették hitüket.

Nem csoda, hogy akik nem értik a két természetről szóló tanítást, azok nem értik a feltámadásról szólót sem. Így aztán téves remények kergetői mind a két természetre, mind a jövendő életre nézve.

E földön az a téves remény csalogatja őket, hogy a régi természet megjavítható, mintha lenne bármi emberi eszköz, melynek segítségével az ó ember kedvessé tehető Isten előtt. 

Nem azt mondom, hogy a műveltség, a kifinomult jellem hiábavaló dolog. De önmagában nem alkalmasak rá, általuk Isten elfogadjon minket. Mert ezek csak emberi, testi dolgok.

MERT: A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit…  (Ján 6:63)

A jövendőre nézve pedig abban a hamis ábrándban ringatják magukat, hogy a puszta külső vallásosság által elnyerhetik az örök életet.

Nagyon fontos tehát értenünk, és másokkal is megértetnünk, hogy mit tanít a Biblia a hívő két természetéről.

A következő alkalommal elkezdjük megvizsgálni az összeütközést a két természet között. 

 

Összeütközés a két természet között

(Gal 5:17) Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.

A megelőző két alkalommal elkezdtük a hívő ember két természetéről szóló bibliai tanítást megvizsgálni. Fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit tanít a Biblia erről, hogy a tapasztalatainkat, amiket szerzünk róla, helyesen tudjuk értelmezni.

A két természet közötti belső harc – amiről a Gal 5:17 –ben olvastunk – valójában az egyetlen biztosnak vehető bizonyítéka annak, hogy valaki ténylegesen meg van-e térve. Aki tapasztalja magában ezt a belső küzdelmet, az tényleg újonnan született; aki azonban nem, az erősen valószínű, hogy csupán vallásos, és csak a testéből szereti Istent, és vallja Úrnak Jézus Krisztust.

(Máté 7:21) Nem minden, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.

Mivel azonban a test, a régi természet nem képes az Atya akaratát cselekedni, hanem csak az új ember, ezért a testi ember nem is mehet be a mennyek országába.

(Róm 8:8) Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

Az ilyen cselekedetekről írja Pál:

(Kol 2:23) Amelyek bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivelhogy a test hizlalására valók.

Tehát a test szerinti alázatoskodás, az ilyen típusú „Uram, Uram”-ok csak a test hízlalását tudják szolgálni. Vagyis csak az ember önhittségét növelik. Az ember a környezete felé tud egyfajta alázatoskodást felmutatni általuk, de Isten szemében „nincs bennük semmi becsülni való”.

 Az elmúlt két alkalommal megnéztük, hogy milyen nevekkel illeti a Biblia ezt a két természetet. Sok megállapítást le tudtunk vonni már csak magukból a megnevezésekből is. Láthattuk, hogy mindegyik természetnek 4-5-féle megnevezése is van, és mindegyik kihangsúlyoz valamilyen sajátosságot az adott természettel kapcsolatosan.

A régi természet nevei csak felsorolásszerűen: (hús)test, ó ember, külső ember, érzéki ember. Utal rá az Ige úgy is mint a bűn teste; és úgy is mint „szív”, mely csalárdabb mindennél és gonosz, és amelyből származnak a gonosz indulatok.

Az új természetre pedig úgy utal az Írás, mint új ember, belső ember, lelki ember, új teremtés, megújult elme, Krisztus-lélek vagy természet, a Fiúság lelke.

Megnéztük továbbá ennek a két természetnek a jellemzőit és isteni kijelentés szerinti jövőbeni sorsát.

Megláthattuk, hogy egyik sem változtatható meg. A régi bűnös, és az is marad. Az új pedig tökéletes, bűntelen, és szintén az is marad. 

A régi sorsa a halál, a megsemmisülés. Az új sorsa, pedig a feltámadás és az örök élet.

Miután megnéztük a hívő emberben lévő két természet neveit és jellegét, most nézzük meg, hogy mit mond a tapasztalat és a bibliai tanítás a két természet együttéléséről.

Aki valóban Isten gyermeke, az ismeri a két természet konfliktusát saját tapasztalatából. De fontos ismerni a rá vonatkozó tanítást is. Ha ugyanis az ismeret hiányos vagy teljesen hiányzik, abból kétség, aggódás és mindenféle zűrzavar, baj származik.

Addig nem lehet igazi békességünk, amíg nem tanuljuk meg az Igéből, hogy milyen magyarázatot ad Isten a két természet közötti összeütközés lényegével kapcsolatban.

A belső harc miatti zűrzavart csak az igaz tanítás tudja feloldani és megszüntetni.

Sőt, még a legerősebb bizonyítékot is adja, amíg itt a földön vagyunk, hogy tényleg Isten gyermekei vagyunk. Ennek az ellentétnek a megtapasztalása, megélése az az ismertetőjel, amiből tudhatjuk, hogy nem csupán vallásosak vagyunk, hanem valóban Isten gyermekei.

Bizonyára senki sem szeretné, és milyen szörnyű volna, ha bármelyikünknek az mondaná az Úr, amikor elé állunk, hogy „távozz Tőlem te gonosztevő, sohasem ismertelek téged!”

A vallásos embernek nincs ilyen élménye a belső harccal kapcsolatban. Nem látja maradandóan, változhatatlanul belső énjének romlottságát.

Úgy látja, hogy vallása gyakorlásával, a nyilvánvaló bűnök kerülésével rendben tudhatja magát Istennel.

Jellemző a vallásos emberekre az ún. „magaválasztotta istentisztelet”. Biztosan megfigyeltétek már ezt. A vallásos ember nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit mond a Biblia az Istennel való helyes kapcsolatról. A vallásos ember kialakított magában egy viselkedési normát, amelynek megfelelve úgy véli, hogy Istennek is el kell fogadnia őt azok által. Így aztán szinte nincs két ilyen felszínesen vallásos ember, aki ugyanazokat a dolgokat találná helyesnek és helytelennek. Gyakorlatilag a saját igényeihez alakítja a normákat, nem pedig a viselkedését Isten normáihoz.

Persze a vallásos ember gyakran a saját normáit is megszegi, de aztán vagy mentséget talál rá, vagy tovább lazít a normáin.  

A másik véglet szerint esetleg igyekszik úrrá lenni a test kívánságai felett, ami szélsőséges aszkétizmushoz is vezethet. A test sanyargatásához, még létszükségletek önmagától való megvonásához is. 

Egy dolgot nem tesz soha a vallásos ember: nem látja saját ó emberének romlottságát annak változhatatlanságában. Nem látja úgy, amiről Pál a Róma 7:7-től a fejezet végéig beszél.

Használtuk már az új teremtés belénk plántálásáról azt az illusztrációt, ahogyan a gyümölcsfát vagy egy rózsabokrot beoltanak egy új, nemes vesszővel. Ekkor az új vesszőből és a belőle növő új ágakból jó gyümölcsök fognak teremni. De az oltás alatt a régi ágakon még a régi gyümölcsök. A kertész feladata, hogy a régi ágakat visszametsze, hogy az új hajtások tudjanak jobban növekedni.

Az ember esetében azonban a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A két természetet ugyanis annyira össze van szövődve, hogy nem olyan egyszerű elkülöníteni egymástól. Jogos a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy valamit test szerint, vagy lélek szerint teszünk?

Csak az Ige segítségével tudjuk ezt megtenni.

(Zsid 4:12) Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.

A szívből származnak a gonosz gondolatok, a lélekből pedig az Istennek kedves dolgok. A Biblia segítségével meg tudjuk ítélni a gondolatokat és szándékokat. El tudjuk dönteni, hogy azok a régi vagy az új természethez tatoznak-e. Vagyis a test hízlalására valók-e, vagy Isten dicsőségére válnak-e.

(1Kor 10:31) Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek.

Sok minden van, amiről ránézésre nem lehet eldönteni, hogy a magunk örömére, vagy Isten dicsőségére teszzük-e. Két ember elmehet istentiszteletre. Az egyik teheti ezt önös motivációból. Például, hogy megfeleljen önnön vagy mások elvárásainak. Vagy csak azért, hogy jól érezze magát. A másik pedig lélek szerint megy, hogy az Úrral legyen találkozása. De kívülről nem látszik a különbség.

Előfordulhat olyan is, hogy egy újonnan született hívőt is csak a teste visz el az istentiszteletre, nem a lelke.

Említettem, hogy a Róma 7. részében találhatjuk meg a leginkább kifejve Pál apostol tanítását a két természetről.

Minthogy két természet van egy személyben, az „én” személyes névmás hol az egyik, hol a másik természetre utal. Érdemes figyelni rá olvasás közben, hogy felismerjük, mikor melyikre vonatkozik.

Róm 7:18 - 7:23

(18) Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó [itt a régi természetre utal]; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.

(19) Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok [az új ember]; hanem a gonoszt cselekeszem [az ó ember], melyet nem akarok.

(20) Ha pedig én [az ó ember] azt cselekeszem, amit nem akarok, nem én [az új ember] művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.

(21) Megtalálom azért magamban [az új emberben], ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.

(22) Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint;

(23) De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.

Ennek a két természet közötti szakadatlan háborúnak az a következménye, hogy Pál így kiált fel:

(Róm 7:24) Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?

Vajon ki? Egy vallás? Szertartások? Egy pap kézrátétel által vagy a gyóntatófülkében? Önmegtartóztatás? Személyiségfejlődés? Nevelés, művelődés? Irodalom, kultúra, művészetek, melyek kifinomulttá teszik az embert? Egyik sem!

„Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!”

Tudom, hogy a mi Károli Bibliánkban nem pontosan így van, de ez a jelentése Pál szavainak.

(Róm 7:25) Hálát adok Istennek [aki megszabadít engem] a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.

Jézus Krisztus fog megszabadítani minket a „halálnak testéből”, amikor eltávozunk e világból, vagy az elragadtatáskor.

Akkor majd nem azt kiáltjuk, hogy „Óh én nyomorult ember!”, hanem:

Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? (1Kor 15:55)

Majd ezzel a buzdítással folytatja:

1Kor 15:57-58

(57) De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.

(58) Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Nem szabad tehát, hogy elcsüggesszen bennünket ennek a harcnak bármiféle eseménye. Jézus Krisztus adja meg nekünk a diadalt ebben a harcban. Tehát biztosak lehetünk a győzelemben.

Így felszabadulhatunk arra, hogy az Úr munkáját végezzük, és bőven legyen áldásunk abban. Nem kell, hogy lekösse az erőinket az ellenség, a bűn teljes kiirtására való törekvés.

Egy dologra figyeljünk: tápláljuk minél több lelki táplálékkal az új embert, és ne tápláljuk a régit a kívánságaiban. Így aztán az új emberünk egyre több, gazdagabb gyümölcsöt terem.

Ne igyekezzünk a (hús)testből minden bűnös indulatot kiirtani. Hiszen még ha sikerülne is, az akkor is csak test maradna. A testből kivitelezett cselekedetek pedig, még ha azok jó cselekedetek is, nem kedvesek Isten előtt. „A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit …” (Jn. 6:63)

Nézzük meg még egyszer a helyzetünket a megtérés után. A Biblia azt mondja, hogy megszabadultunk a bűneinkből Jézus Krisztus által.

(Róm 4:25) Ki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.

Pál nem a bűnről beszél, amelytől megszabadultunk, hanem a bűneinkről, többes számban. Összhangban azzal, hogy nem a bűntől szabadultunk meg, mely benne marad a régi természetünkben, hanem attól, hogy a bűn uralkodjon rajtunk, hogy elkövessük a bűnöket (többes számban). Nem vagyunk többé a vétkeinkben és bűneinkben. Egykor bennük jártunk, ahogy meg van írva Ef. 2:1-3-ban:

Ef 2:1 - 2:3

(1) Titeket is megelevenített, akik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt,

(2) Melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik;

(3) Akik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratát, és természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is:

Nem vagyunk tehát benne a bűneinkben, de a bűn maradéka még mi bennünk van.

A bűnökből megszabadultunk és távolvalókból közelvalókká lettünk.

(Ef 2:13) Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által.

Megszabadultunk a bűneink miatti ítélettől.

(Róm 4:7) Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és akiknek elfedeztettek az ő bűneik.

Isten Jézus Krisztusban megbocsátott azoknak, akik segítségül hívták Őt, mint Megváltójukat.

A problémáinkat tehát nem a bűnök okozzák most már, hanem a még mindig bennünk - az ó emberünkben – lakozó bűn. Ne feledjük, hogy a bűn a gyökér, és a bűnök annak gyümölcsei.

Megtérésünk után is érezzük a bűn csábítását. Sőt, mintha még jobban éreznénk.

Előtte ugyanis nem nyomasztott a bűnös természetünk. Békében éltünk vele.

Persze, a legtöbb ember elismeri, hogy bűnös. Ha megkérdezzük, hogy te tökéletes vagy-e, a többségük azt mondja, hogy nem az. De eközben nem nyomasztja a bűne. Valójában nem tartja igazából problémának a bűnét. Valahogy úgy érzi az emberek többsége, hogy a „statisztikai tűréshatáron” belül a van a bűnössége. Azt a szintet semmiképpen sem éri el, hogy foglalkoznia kelljen vele. Ilyenek voltunk mindannyian a megtérésünk előtt.

Pál a Róma 7-ben azonban nem a bűnökkel foglalkozik, melyek büntetése alól felmentést kaptunk, tehát megigazultunk, hanem a bűnnel, amely még mindig az ó emberünkben van.

Sőt, a régi természetünk mintha még rosszindulatúbbá vált volna, miután megtértünk. Különösen akkor próbál akadályozni bennünket, amikor valami jót szeretnénk tenni.

Mintha dühösebbé válna az új ember jelenlétében. Szinte felingerli az ó embert az új.

Olyan ez, mint amikor a régi lakó nehezményezi az újnak a beköltözését.

Például ha egy keresztyén diák beköltözik egy olyan kollégiumi szobába, ahol csupa nem hívők laktak előtte, akkor egy idő után valószínűleg ingerelni fogja a régieket az új viselkedése.

Az új ember - mind a kollégiumban, mind mi bennünk – ugyanis olyan fényt áraszt ki magából, melynek ragyogásában felfedetnek olyan vágyak és hajlamok, melyeknek létezése sem volt ismert előtte.

Ezek a múltban akadálytalanul érvényesülhettek, hiszen „halottak”, vakok voltunk arra, hogy felismerjük azok romlottságát.

Tagjaink egykor teljesen a régi természet uralma alatt voltak. Most felszabadultak ez alól a kötelék alól. Azonban a régi természet még nem semmisült meg, és többszörös erővel követeli, ami egykor az övé volt. De már nincs hatalma rá, hogy megszerezze, hogy uralkodjon. Csak akkor, ha megengedjük neki.

Jól hasonlítható a helyzet egy hajó parancsnoklásához.

Képzeljünk el egy hajót, melyre a tulajdonos új a kapitányt nevez ki. Az előző semmibe vette a tulajdonost, dorbézolt, részegeskedett, a saját céljaira használta a hajót. A legénység (a tagok) engedelmeskedtek neki, mert nem ismerték a tulajdonost, és nem tudták, hogy lehet másféle kapitánya is a hajónak.

A tulajdonos azonban új kapitányt nevezett ki, aki más, mint a régi. Tiszteli a tulajdonost, és az ő utasításai szerint jár el. Vigyáz a rakományra, jól bánik a legénységgel.

A régi kapitányt a bíróság elítélte, de az ítéletet csak akkor hajtják végre rajta, ha a hajó partot ér. Addig is a hajón marad, és szabadon mozoghat rajta. Nincs már felhatalmazása utasítást adni a legénységnek. Régi befolyását azonban felhasználhatja, hogy lázadást szítson az új kapitány ellen. De a hajó vezetését többé már nem veheti át. 

Ehhez hasonlóan viszonyul a régi természetünk is az újhoz. Betolakodónak tekinti, akadályozni próbálja, de a régi egyeduralkodó hatalmát már nem szerezheti vissza fölöttünk.

Nemcsak a bűneinktől szabadultunk meg tehát – hogy azok uralkodhassanak rajtunk, hanem felszabadultunk arra is, hogy az új tanítást értsük és alkalmazzuk.

Az ember vagy egyáltalán nem ismeri a két természetről szóló bibliai tanítást, és szabályokat szerkeszt az ó ember megfékezésére. (Mert másra nem is képes).

Ha pedig ismeri, akkor gyakran megrontja azzal, hogy a régi természet megjavítására törekszik. Megpróbál az önátadás cselekedetével megszabadulni a régi természetétől.

Ef 4:20 - 4:25

(20) Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust;

(21) Ha ugyan Őt megértettétek és Ő benne megtaníttattatok, úgy amint az igazság a Jézusban:

(22) Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt;

(23) Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint,

(24) És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.

(25) Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, ki-ki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk.

Pál nem a régi ruha felújításáról beszél. A régit le kell vetni, az új embert felöltözni helyette. EZ a megoldás az ó ember feletti győzelemhez. Nem a javítás, hanem a csere.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Ki olvas minket

Jelenleg 6 vendég és 0 felhasználó van vonalban.