Gyakran halljuk emberektől, hogyha Isten valóban annyira jó, és valóban mindenható, akkor miért engedi, hogy annyi szenvedés legyen a világban?

Vagy nem jó tehát, és ezért nem hiszek benne; vagy pedig nem mindenható, és akkor ezért nem hiszek benne – jelentik ki sokan.

Mi van akkor azonban, ha van egy harmadik lehetőség is: a szenvedésnek van egy magasabb rendű célja Isten kezében, mely a mi érdekünket szolgálja?

Szeretném egy kicsit a szenvedés témáját megvizsgálni. Miért van szenvedés az életünkben? Ha pedig már szenvednünk kell, van-e valami célja ennek a szenvedésnek?

Általában tudjuk, hogy a fejlődéshez nehézségeket kell vállalnunk. Pl. a tanulásban, a sportban, a fogyókúrában. Ezeket azonban önként vállaljuk. A probléma a nem szándékolt szenvedésekkel van. Milyen jó célja lehet egy halálesetnek a családban, egy betegségnek, a munkanélküliségnek, vagy nagyban a természeti katasztrófáknak, járványoknak, éhínségeknek, háborúknak és sorolhatnánk?

 

Azt (mindnyájan) tudjuk a teremtés-történetből, hogy kezdetben nem volt halál, fájdalom, így szenvedés sem világban, az az ember bukása, a bűn miatt jelent meg minden teremtmény számára. Istennek tehát eredetileg nem állt szándékában, hogy teremtményei fájdalmat érezzenek, hogy meghaljanak.

 

A szenvedés egy speciálisan emberi jelenség. Az állatok is éreznek fájdalmat, de a szenvedés más, mint pusztán a fájdalom. A szenvedés a fájdalomra adott érzelmi reakció.

Egyedül az ember képes megélni és átélni azt, hogy ÉN érzem fájdalmat, egyedül az ember képes feltenni olyan kérdéseket, hogy „miért van fájdalom?”, „miért engem ért ez a fájdalom?”.

Egy kutya, macska egyéb állat is érez fájdalmat a testében, de nem szenved úgy, mint az ember, mert szenvedés lelki eredetű; az állatoknak pedig nincs az emberhez hasonló, személyiséggel bíró lelkük. Az állatoknak jogokat követelő szervezetek ezért azon a hamis evolucionista feltételezésen alapulnak, hogy nincs lényegi különbség ember és állat között. Az állatokat nem azért nem kínozzuk, mert az állatoknak is vannak jogaik, hanem mert emberileg nem helyes.

Továbbá egyedül az ember képes lázadni a fájdalom ellen, vagy éppen megbékélni azzal.

 

Jogos-e tehát az a sokszor hallott, szinte vádló felkiáltás, hogyha Isten valóban létezik, és szeret minket, akkor miért engedi meg, hogy ennyi fájdalom és szenvedés legyen a világban? Hiszen ha Isten Mindenható, akkor meg kellene tudnia akadályozni a szenvedést!

 

Kérdés azonban, hogy a szenvedések elkerülése minden esetben a javunkat szolgálná-e? Ha Jézus Krisztus nem szenvedett és halt volna meg miértünk, akkor még mindig bűneinkben volnánk, távol Istentől. Mi az Ő szenvedése által nyerünk üdvösséget.

 

A fájdalom gyakran megóv minket valami nagyobb baj bekövetkeztétől. Ha megérintünk egy forró tárgyat, akkor gyorsan elkapjuk a kezünket, nehogy súlyosabb sérülést szerezzünk. A testünkben érzett fájdalom valamilyen betegség tünete lehet. Ha nem éreznénk fájdalmat, nem szereznénk tudomást a betegségről, ami így komolyabbra fordulhat, és végül a halálunkat is okozhatja.

A szenvedés, mely éri az embert, figyelmezteti egy sokkal nagyobb szenvedésre, melyben része lehet: a pokol gyötrelmeire. Mondhatjuk azt, hogy a meg nem tért emberek azért szenvednek, hogy általa megmeneküljenek egy sokkal nagyobb szenvedéstől, mely rájuk várhat. Persze ahogy a fájdalmat el lehet nyomni fájdalomcsillapítóval a betegség kezelése nélkül, úgy a Pokol gondolatát is kiűzheti a fejéből az ember, ha a világi élet „fájdalomcsillapítójához” nyúl.

Isten nem akarja kifejezetten, hogy az emberek szenvedjenek, de lehetőséget teremt arra, hogy a szenvedésből érték fakadjon, hogy az ember ezáltal közelebb juthasson Istenéhez. Van, akiben a szenvedés eléri a célját, és van, akiben nem.

Amikor egy nem hívő súlyos megpróbáltatásokon megy keresztül, akkor Isten tulajdonképpen esélyt ad neki, hogy a szenvedéseiben hozzá forduljon segítségért.

Ismerjük a Jézus mellé szegezett két lator történetét (Mk. 15:32, Lk.23:39-43). Ugyanazon szenvedésen mentek keresztül. Az egyiket bűnei megvallására, és Jézushoz való forduláshoz vezette ez a gyötrelem, a másikat nem, sőt káromlásra.

Kétféle szenvedés van tehát: célt ért és célt nem ért szenvedés. Sokan vannak, akiknek fáj a szenvedés, de nem használ. Vannak, akik úgy hordozzák keresztjüket, hogy a szenvedés célja bennük megvalósul, és vannak olyanok, akik ezt a célt önmagukban meghiúsítják.

 

Azt lehet mondani, hogy általában a fájdalom, az ember esetében a szenvedés a bűneset miatt jött be a világba. Isten megakadályozhatta volna természetesen, de mégsem tette, mert szabad akaratú lényeket alkotott. A szabad akarat pedig minden irányban érvényesül, akár jót, akár rosszat teszünk magunknak általa.

Az emberek azóta is, és ma is gyakran saját maguknak okoznak szenvedést, mert bűnös életmódot folytatnak, majd eszik annak gyümölcseit.

Isten pedig nem egy szobainas, hogy kötelessége lenne rendet rakni az általunk feldúlt lakásban, és helyrehozni az önmagunk által szétzilált életünket.

Sok ember pedig így képzeli el az Istennel való kapcsolatát. Amikor már nagy a káosz, akkor megrázza a csengőt, hogy „Isten segíts rajtam”, de csak oly mértékig képzeli el a kapcsolatát Istennel, mint a vízvezeték-szerelővel, aki miután megjavította a csőtörést, visszlát, mehet.

Mondanunk sem kell, hogy Istennel nem lehet ezt a játékot játszani. Istent nem lehet „zsinóron rángatni”!

Van azonban olyan is, hogy az embernek önhibáján kívül kell szenvednie. Nincs minden az ember önhibáján kívül, amiről úgy gondolja, de mégis előfordulhat ilyen is.

Mit mondjunk az olyan esetekre, amikor valakinek a hozzátartozója (vagy ő maga) vétlenként sérül meg súlyosan, vagy hal meg egy balesetben vagy természeti csapás következtében?

Első sorban is: az emberek nem betegség vagy baleset következtében halnak meg, hanem Isten rendelése szerint! Egyedül Isten adhat életet, és csak Ő veheti is el azt. Az ember lelke halhatatlan, a test halála után sem szűnik meg létezni. Ha Isten úgy dönt, hogy valakinek el kell távoznia a világi létből, ezt minden esetben csak akkor teszi meg, ha az az ember már véglegesen döntött, hogy az örökkévalóságot a Mennyben vagy a Pokolban kívánja-e tölteni. Jól tudjuk, hogy ezt nem Isten dönti el, noha mindenkiről tudja. Az embernek azonban szabad akarata van abban, hogy elfogadja-e Jézus Krisztust Megváltójának és a Mennybe akar-e menni, vagy sem, és ezzel a Poklot választja.

(Amerikában használtak olyan traktátust, melyre kívül az volt írva: „Mit kell tennem, hogy a Pokolba kerüljek?”, de belül teljesen üres volt. Mivel az embernek semmit nem kell tennie azért, hogy a pokolba kerüljön, ez automatikus. Az elkerülése érdekében kell tennie valamit: hinni Jézus Krisztusban)

Ha bármely okból valaki hirtelen meghal, és nem volt megtérve, akkor ez csak azért lehetséges, mert későbbi élete során sem tért volna meg. Isten pedig természetesen ismeri a jövőt nem csak általában, hanem minden ember esetében is. Ha pedig keresztyének halnak meg balesetben, akkor ők rögtön utána a legjobb helyre kerülnek: a Mennybe.

Ha valaki pedig túlél egy ilyen balesetet, akkor ez azt jelenti, hogy Isten adott neki még egy ESÉLY-t, hogy átgondolja helyzetet. Ebben az esetben a szenvedés biztosan hozzásegítheti őt, hogy keresse Istent. Hacsak szívének keménysége miatt vissza nem utasítja Őt.

Például, ha egy narancsot összenyomunk, akkor narancslé jön ki belőle. Az ember esetén azonban ez nem mindig egyértelmű. Az ember el tudja sajátítani a társadalmilag helyes viselkedést. Vagyis a külvilág felé képes egy „jó ember” benyomását kelteni.

Ezért szükséges lehet, hogy Isten nyomás alá helyezze az ilyen embert, hogy kitűnjön mi is van belül. Mivel a szenvedés mindig egy érzelmi reakció, amely a megpróbáltatások hatására jön létre, ezért a nyomás, a nehézség leleplezi önmaga és mások előtt az ember valódi jellemét. Ha a gondok, problémák hatására vád, keserűség, harag jön ki az emberből, akkor ez azt jelenti, hogy valójában ez volt belül.

Isten tehát így, a szenvedést eszközként használva adja tudtára az önigaz embereknek saját tökéletlenségüket és elveszett mivoltukat.

 

Sokszor az emberek úgy gondolkodnak, hogy Isten büntetése valamely probléma, betegség, gond az életünkben. Bizonyos mértekben ez igaz, mert (Ámós 3:6) …Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerezne?

(Róm 8:20) Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette.

A világot tehát Isten vetette hiábavalóság, vagyis romlandóság alá a bűn miatt, tehát végső soron minden baj Tőle ered.

Képzeljük el azonban ezt egy kicsit másképpen. Biztosan láttatok már olyat, hogy amikor egy fontos embert – elnököt, minisztert – testőrök kísérnek, és amikor esik az eső, akkor ezek a testőrök egy esernyőt tartanak a védett személy fölé, hogy meg ne ázzon. Mi lenne, ha az egyik ilyen testőr egyszer csak azt gondolná magában, hogy ez a védendő személy annyi csalárdságot művelt már, hogy nem érdemli meg, hogy oltalmazzam őt. Fogná, összecsukná az esernyőjét és elmenne. A „fontos ember” megázna, de vajon a testőr okozta az esőt, melytől elázott? Nem, ő csak megszüntette a védelmet, amit eddig biztosított.

Vagy másik példa: az immunrendszerünk arra szolgál, hogy megvédjen minket a sokféle kórokozótól. Ha az immunrendszerünk károsodik, könnyen megbetegedhetünk többféle betegségben. Akár meg is halhatunk, mondjuk tüdőgyulladásban, de a valódi ok nem a tüdőgyulladás volt, hanem a szervezet védekező rendszerének megbetegedése volt.

Sokszor bele sem gondolunk, hogy mennyi veszély leselkedik ránk a világban. Kórokozók serege akar megbetegíteni, ezerféle balesetben sérülhetünk meg, megélhetésünk kerülhet veszélybe, lakásunkban, egyéb tulajdonunkban keletkezhet kár, és még sorolhatnám. Isten azonban oltalmazóan vigyáz ránk, és megvéd ezek jó részétől. Amikor mégis történik valami, akkor Isten tulajdonképpen annyit tesz, hogy kissé összébb csukja oltalmazó esernyőjét, és megengedi, hogy megázzunk kissé. Isten tehát nem célzatosan ránk küldi a bajt, hanem elhúzza kissé oltalmazó kezét, mert figyelmeztetni akar valamire.

Sőt, Isten mindenki számára azt a speciális fájdalmat választja ki, amely a megszenteléséhez a leghatásosabb. Isten vigyáz, és nem enged tovább szenvedni, csak addig, amíg szükségünk van rá. A szenvedéseket tehát bizonyos távlatból kell megvizsgálnunk, és rá fogunk jönni arra, hogy amit ostorcsapásnak néztünk, az tulajdonképpen kegyelem.

 

Miért szenvednek a hívők?

Nos, idáig még rendben is volna, hogy a hitetlen embereknek szenvedniük kell a bűn miatt, de miért szenvednek akkor a hívők is? Sőt, gyakran úgy látszik, hogy a világi embereknek jobb soruk van, mint a hívőknek. Ez miért van? Nem azt várnánk, hogy Isten a hívőknek speciálisan gondját viseli?

Isten a hívőknek valóban speciálisan a gondját viseli, csak éppen nem úgy, ahogyan azt sok mai hívő elképzeli.

 

Az ószövetségi zsidó ember gondolkodásában Isten áldása és az üdvösség alapvetően a földi jólétben testesült meg; az igaz embernek jól megy sora, sikeresek vállalkozásai, egészségnek, sok utódnak örvend és végül hosszú élete után megelégedetten tér meg atyáihoz. Ez a szemlélet a mai napig nagyon erősen hat sok keresztyén esetében is. Különösen, amikor valaki betegségében, szenvedésében így panaszkodik; „Miért büntet engem az Isten, hiszen semmi rosszat nem tettem…”, akkor voltaképpen erről a gondolkodásmódról tesz tanúságot.

Pedig Jézus egyértelműen kijelentette a (Ján. 16:33)-ban, hogy „… E világon nyomorúságtok lészen …”. Sok hívő ezt valahogy még sem akarja elfogadni. Pedig Jézus azt is mondta, hogy aki Ő benne marad, annak békessége lesz még a nyomorúságok, szenvedés közepette is. Sajnos sok hívő is többre értékeli a külső, testi élvezeteket a belső békénél.

 

Ha megfigyeljük a próféták, apostolok, és általában az Isten által különleges szolgálatra elhívott emberek életét, akkor kifejezetten az ellenkezőjét látjuk a kényelmes, nyugodt életnek. Sőt többnyire inkább üldözésben, nélkülözésben, sokféle nyomorúságban volt részük.

 

Sokszor mi magunk idézzük fel Isten ítéletét, rákényszerítjük az Urat, hogy ellenünk, pontosabban bűneink ellen vonuljon. A szenvedés tehát Isten hadüzenete a vétkeink ellen.

A legnagyobb áldás, amiben Isten az embert részesíti, hogy elválasztja a bűnétől. Az Ő jósága, hogy mihelyt az ember a tévelygés útjára lép, mindjárt zavar és vergődés lesz az egész élete. Isten sokszor kénytelen szenvedést bocsátani ránk, mert a szenvedés az egyetlen eszköz, amely irgalmassága számára megmaradt.

Lehet, hogy Isten keze néha túl kemény? Isten úgy tesz velünk, mint mi a gyermekeinkkel, először szép szóval int, aztán felemeli kezét, végül sújt. Istennek bizony sokszor nagy erővel kell kicsavarnia kezünkből a hamis gyöngyöket. Fájdalom árán kell kiábrándítania téves és balgatag elgondolásainkból, és sokszor pöröllyel kell összetörnie házi bálványainkat.

 

Ha pedig a szenvedést úgysem tudjuk elkerülni, jobban tesszük, ha szépen és alázatosan szenvedünk. Ha zúgolódunk a szenvedések között, csak megkétszerezzük gyötrődéseinket. Úgy járunk, mint a csapdába esett vad, amint rángatni kezdi a hurkot, amely minden mozdulatára szorosabban csavarodik köréje.

Mi nem tudhatjuk, hogy mikor, mire van nagyobb szükségünk, Isten sújtó vagy simogató kezére… de Ő tudja… Éppen ezért mindkettőt szeretni kell! Isten nem óv meg mindig a szenvedéstől, de átsegít rajta.

Nem az a fontos, hogy elkerüljük a szenvedést, hanem, hogy a szenvedés elérje bennünk a célját.

 

Szükség van a szenvedésre azért is, mert csak a szenvedések által formált és puhított szív képes megfelelően átérezni a másik ember fájdalmát, és segít együtt érezni vele.

Még Isten is vádolható volna azzal, hogy Ő könnyen engedi meg a szenvedést az ember életében, mert Ő sohasem tapasztalta meg azt. De bizony megtapasztalta! Amikor Jézus Krisztust az emberek megvetették és a legnagyobb testi és lelki szenvedést okozva neki keresztre feszítették, akkor Isten átélte az emberi fájdalmat a maga valóságában.

 

Sokszor mindezek ismeretében sem értjük meg, miért kell Isten emberének sok nyomorúságon átmennie. Emberi logikával úgy gondolkodunk, hogy kicsattanó egészségű, anyagilag stabil helyzetű hívő sokkal jobban tudja szolgálni az Urat, mint egy gyenge, beteges, folytonos pénzügyi gondokkal küzdő ember. Nos ezért is mondja az Ige, hogy a mi gondolataink nem Isten gondolatai, és azok felette magasabbak a miénkéinél.

 

A Bibliában négy példát találhatunk arra, hogy miért ér hívőt szenvedés. Nézzük meg ezeket most.

 

1) Jób

A hívő szenvedéseinek első fajtája a jóbi szenvedés. Jób hívő, istenfélő ember volt, melyet maga Isten jelentett ki róla.

(Jób 1:8)És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő.

A Sátán azt a kijelentést tette, hogy a hívő emberek - mint Jób -, csak azért szeretik Istent, mert Isten ellátja őket minden jóval. Tehát csak érdekből tiszteli Őt. Erre válaszul Isten próbára bocsátotta Jóbot. Ha megfigyeljük, itt sem Isten okozta közvetlenül Jób szenvedéseit, hanem csupán megengedte a Sátánnak, hogy ezt tegye. Ma sincsen ez másképpen. A Sátán mindenestül elemésztene bennünket, ha tehetné. Hálát kell adnunk Istennek, hogy Ő nem enged nagyobb szenvedést az életünkbe, mint amire szükségünk van, és amelyet el tudunk hordozni.

Ha tanulmányozzuk Jób könyvét, akkor megláthatjuk, hogy maga Jób nem kapott választ arra, hogy miért is kellett neki ezeken a szenvedéseken átmenni. Ezt csak mi tudhatjuk meg, akik olvassuk az ő történetét. Gyakran mi magunk sem érthetjük meg, hogy mi az oka a szenvedéseinknek. Talán minket is próbára akar tenni Isten, hogy vajon nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartunk-e mellette? Talán Isten meg akarja mutatni nekünk – miként a narancsban -, hogy mi lakozik valójában bennünk, milyenek vagyunk belül.

Származott-e valami haszna Jóbnak ezekből a szenvedésekből, melyeken át kellett mennie? Vagy csupán Isten és a Sátán vetélkedésének ártatlan áldozata volt?

Nézzük meg, milyen megértésre jutott végük is Jób:

(Jób 42:5)Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged.

Kicsit másképpen fogalmazva ezt mondta Jób: Eddig csak hallomásból tudtam felőled, de most saját szememmel látlak téged. Eddig tehát csak hírből, bizonyára atyái elbeszéléséből hallott Jób Istenről, most azonban saját tapasztalatokat szerzett felőle. Gondoljátok, hogy ez megerősíthette az ő hitét?

Olvassuk el az 1-6 verseket egyben!

Jób egy sokkal magasabb Isten-ismeretre, és Isten-tiszteletre jutott el a próbák által, melyeken keresztülment.

Isten bennünket is belevihet ilyen jóbi próbatételbe, hogy még jobban megismerhessük Őt, még közelebb kerülhessünk hozzá.

 

Nem minden esetben a bűn az oka tehát a nyomorúságoknak, amiken keresztülmegyünk. Persze gyakran valóban a bűn az oka.

 

2) Dávid

A hívő szenvedésének második oka a dávidi szenvedés lehet. Tudjuk az Igéből, hogy Isten Dávidot szíve szerint való férfinak nevezte. Így hivatkozik rá Pál az ApCsel 13-ban. A 89. zsoltárban pedig azt olvassuk, hogy Isten keze állandóan vele lesz.

Dávid életéből és az általa írt zsoltárokból tudhatjuk, hogy az egyik leg istenfélőbb ember volt a történelem folyamán. Mégis követett el bűnöket, nem is egyet, melyek közül a legemlékezetesebb a Bethsabéval történő paráznasága, majd férjének Uriásnak a meggyilkoltatása volt.

Miután azonban Isten elküldte hozzá Nátán prófétát, aki szembesítette Dávidot a vétkével, és Dávid bűnbánatot tartott, Isten megbocsátott neki. De nem törölte el a bűn minden következményét. Sőt, először is azt cselekedte, hogy meghalt az ebből a bűnös kapcsolatból származó gyermek, majd később is szenvedése származott Dávidnak ebből a vétkéből. Több fia is fellázadt ellene, ismerjük az eseményeket.

Ha a hívő bűnt követ el, Isten figyelmeztetni fogja erre. Dávidhoz egy prófétát küldött, minket inthet a Biblia lapjairól, egy prédikáción keresztül, vagy ha máshogy nem megy, a szenvedés eszközét használva.

Ismerjük: (Zsid 12:6)Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.

A szenvedéseinknek tehát lehet valamiféle életünkben levő, el nem hagyott bűn az oka. Isten gondoskodik róla, hogy mindenki pontosan tudja, hogy mi az. Ezt a célt szolgálja többek között a lelkiismeret is.

 

3) Van aztán a szenvedéseknek egy megint másik fajtája, mely a János 9. részében látható:

János 9:1 - 3

(1 És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala.

(2) És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-e vagy ennek szülei, hogy vakon született?

(3) Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.

Láthatunk tehát itt egy vak embert, akiről azt mondja Jézus, hogy azért volt része ebben a nyomorúságban, hogy megmutatkozhasson rajta Isten dicsősége. Ez akkor úgy mutatkozott meg, hogy Jézus visszaadta a látását, ezzel bizonyítva isteni voltát.

Ma nem jár közöttünk Jézus, hogyan mutatkozhatna akkor meg egy vak, nyomorék emberen Isten dicsősége? – kérdezhetnénk.

Isten ma is sokféleképpen tud használni egy beteg, nyomorék embert, hogy megmutassa rajta az Ő dicsőségét. Gondoljunk csak arra a kéz és láb nélkül született fiatalemberre, aki nemrég járt itt Magyarországon is, és hirdette Isten dicsőségét a személyes példáján keresztül.

De nem kell ilyen messzire sem menni: itt van köztünk Lali, akinek súlyos balesetét Isten arra tudta használni, hogy megmutassa rajta szabadítását még az emberileg reménytelennek látszó helyzetben is.

Persze ha valaki maga az alanya egy ilyen gyötrelmes állapotnak, akkor az neki mindenképpen szenvedést jelent. Másrészt azonban milyen felemelő érzés tudni, hogy Isten éppen őt választotta ki arra, hogy használja dicsőségének megmutatására!

Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; (2Kor 4:17) Figyeljük meg: nem csak dicsőséget, még csak nem is nagy dicsőséget, hanem igen-igen nagy, más szóval „minden mértéket felül haladó” dicsőséget szerez nekünk e földi szenvedésünk, mely az örök dicsőséghez képes valóban csak pillanatnyi. És ez a „pillanatnyi” jelző adja az erőt és a bátorítást, hogy elszenvedjük azt.

4) Van egy negyedik oka is amiért hívőként szenvedésben lehet részünk, ez pedig az, hogy megóvjon minket az elbizakodottságtól. Ez a jól ismert páli szenvedés.

Nézzük meg ezt a 2Kor. 2. részében:

2Kor 12:7 - 9

(7) És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nekem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.

(8) Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el [ez] tőlem;

(9) És ezt mondá nekem: Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.

Sok találgatás született már, hogy mi volt Pál tövise. A legvalószínűbb talán a szembetegsége lehet. De nem is ez a lényeg.

Ha lehet valakiről állítani, hogy fontos feladattal bízta meg Isten, akkor Pál ilyen ember volt.

Éppen ezért még Pál esetében is gondoskodni kellett Istennek róla, hogy el ne bízza magát, fel ne fuvalkodjon a megbízás, de még inkább a Megbízó nagysága miatt. Ha egy olyan ember esetében, mint Pál, szükség volt ilyen óvintézkedésre Isten részéről, mennyivel inkább szükség lehet rá a mi esetünkben.

Emberként hajlamosak vagyunk többet képzelni magunkról, többre tartani magunkat, mint azt jogosan tehetnénk.

Az Úr itt világosan kijelenti, hogy Ő nem erővel: pénzzel, hatalommal, befolyással, hírnévvel, egyszóval világi eszközökkel viszi végbe az akaratát, hanem éppen ellenkezőleg: nyomorékok, bénák, a világ szemében semmi emberek segítségével.

1Kor 1:27 -29

(27) Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket;

(28) És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse:

(29) Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.

Persze ez nem jelenti azt, hogy Isten nem használhat képzett, tehetséges embereket is a szolgálatban, hiszen Pál is éppen ilyen volt.

Talán Pál is belelendült a szolgálatba annyira, hogy kezdte azt a saját érdemének tekinteni. Lehet, hogy nem ezt történt, hanem Isten már előre biztosítani akarta, hogy ez ne is történhessen meg.

Azt hiszem érvényes erre is, amit Jakab levelében olvasunk:

Jak. 4:13 - 16

(13) Nosza immár ti, akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;

(14) Akik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.

(15) Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.

(16) Ti ellenben elbizakodottságtokban dicsekedtek: Minden ilyen dicsekedés gonosz.

Ezért, hogy el ne bízzuk magunkat, Isten szenvedést engedhet meg az életünkben azért, hogy mindent amit teszünk, Vele együtt tegyük, ne a saját erőnkből.

 

Ha elfogadtuk az Urat Megváltónknak, és szenvedésekben van részünk, akkor biztosan e négyféle ok valamelyike miatt engedi meg azt Isten, hogy megpróbáltatásokban legyen részünk:

• Hogy megpróbálja a hitünket, és ezáltal közelebb kerülhessünk hozzá, mint Jób esetében.

• Hogy figyelmeztessen és fegyelmezzen, ha valamilyen bűn van az életünkben, mint Dávidot.

• Hogy megnyilvánuljanak az Ő dolgai és dicsősége, mint a vakon született esetében.

• Hogy megóvjon bennünket az elbizakodottságtól, mint Pál esetében.

 

Akármelyikről van is szó, hálát kell adnunk érte, mert mindegyik próbatététel a mi érdekünket szolgálja, és az Ő szeretetéről tesz tanúbizonyságot.

 

Úgy gondolom, hogy ezeket a szenvedéseket Isten nem csak egyének, hanem gyülekezetek esetében is alkalmazhatja. Ha úgy érezzük, hogy a gyülekezetünk nem növekszik megfelelően, nehézségeket, akadályokat látunk magunk előtt, akkor ezek is bizonyára e négy ok valamelyike, vagy akár több közülük következményei. A négy közül csak egy konkrét bűn következménye, de mindegyik indíthat minket változtatásra.

 

Ezek olyan szenvedések, melyeket Isten az Ő gyermekei érdekében használ megszentelődésükre.

Sohasem olvassuk azonban, hogy Isten a meg nem tért embereket gyermekeinek nevezné. Sőt, Ef. 2:3 szerint haragnak fiai ők. Isten az ő esetükben a szenvedést arra használhatja, mint a forró tűzhely érintése által keltett fájdalmat: figyelmeztet a rájuk váró örök fájdalomra a kárhozatban.

 

Isten azonban nem akarja, hogy akár egyetlen ember is részesüljön ebből. Ő

„azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4)

 

Ha úgy van itt valaki, hogy még nem fogadta el Jézus Krisztust személyes Megváltójának, és szenvedések vannak az életében, bármifélék is, lehet, hogy Isten akar üzenni általuk, hogy felhívja magára és szabadítására a figyelmet. Lehet ezt a hívást figyelmen kívül hagyni és tovább szenvedni, de ekkor a szenvedésnek nem lesz semmiféle célja; vagy az Úrhoz fordulni, és elfogadni az Ő kinyújtott kezét.

Szokták mondani, hogy a vallások az ember kinyújtott kezei a menny és Isten felé; míg a valódi hit megragadni Isten fentről lenyújtott kezét.

 

Isten nem törli el a megtérés hatására egy szempillantás alatt a korábbi életünk helytelen döntéseinek következményeit, azokkal továbbra is együtt kell élnünk. Leveszi azonban azok terhét a vállunkról. Minden terhet Jézus Krisztusra helyezett ugyanis, aki elhordozta azokat mindörökre a kereszten.

Ez az egyik a Bélus által a múltkor említett paradoxonok közül. Jézus egyrészt azt mondta, hogy nyomorúságunk, szenvedésünk lesz e világban, másrészt viszont azt is mondta, hogy békességünk is lesz egyben.

A hitetlen nem értheti, hogyan lehet egyszerre nyomorúságunk és békességünk? Ez a paradoxon csak a Jézus Krisztusban való valódi hit által oldódik fel. Ha hiszel, meglátod. Nem láthatod meg azonban addig, amíg nem hiszel.

Ha azt mondod, hogy akkor hiszek majd, ha meglátom ezt, akkor rossz hírem van: hit nélkül sohasem fogod meglátni!

Olyan ez, mint egy még soha nem kóstolt étel: ma megkóstolod, meg fogod érezni az ízét, ha csak messziről, vagy akár közelről is, nézegeted, soha nem fogod megtudni milyen.

Az értelem vizsgálódásával bizonyosságokat szerezhetünk a hitről, mint ahogy egy ételt is elvihetünk egy laborba, ahol elemezhetjük az összetevőit, vizsgálhatjuk színét, állagát, beszippanthatjuk az illatát. Testünk táplálását azonban csak akkor fogja szolgálni, ha beleharapunk és elfogyasztjuk.

(Zsid 11:6)Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.

 

Van szenvedés az életedben? Próbákon és nehézségeken mész át?

Minden bizonnyal Isten meg akar tanítani valamire általuk. A vasat is úgy lehet megedzeni, ha előtte tűzbe tesszük, felforrósítjuk.

(Róma 8:18)Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.

Ha szenvedünk is valami miatt most, bizodalmunk lehet Istenben, hogy Ő bőven kárpótol minket mindenért.