Mielőtt e cikk elolvasásába kezdenél, feltétlenül olvasd el a bűnről szóló előző írást itt!
Az előző cikkben a bűn bibliai meghatározása volt a téma. Mivel a bűn fogalmán az emberek nagy része mást ért – egy sokkal szűkebb területet – mint Isten, ezért fontos e kérdés tisztázása.
A bűnbánat és a megtérés fogalmán viszont az egyes egyházak között vannak nézeteltérések. Különösen a Katolikus Egyház és az evangéliumi keresztyénség között. Ezért legalább annyira fontos megérteni, hogy mit mond a Biblia maga a bűnbánatról, és a hozzá szorosan kapcsolódó megérésről. Mi alapján mondhatja valaki, hogy megtért és újonnan született?
Sajnos, ha valaki ebben a kérdésben egy hamis tanítást követ, akkor abban az önbecsapásban találja magát, hogy azt hiszi, rendben van a kapcsolata Istennel, pedig valójában nincs. Ha pedig nincs, akkor útja változatlanul a Pokol felé tart.
Nézzük meg először, mit ért a Biblia bűnbánaton és megtérésen.
A bűnbánat a hagyományos gondolkodásmód szétfeszítése[1]
A görög kifejezés a bűnbánat (megtérés) számára így hangzik: „metanoeite”. Ez azt jelenti: gondolkodásmódotok forduljon meg, vagy gondolkodástok nyúljon messze túl azon, amit eddig gondoltatok. (…) Nem a törvényben meghatározott kötelességek teljesítéséről van többé szó, ami az eddigi rendszerben elég volt. Bűnbánatot tartani (megtérni) nem azt jelenti: a törvényes követelések teljesítésében szigorúbbnak lenni, mint eddig; azt sem, hogy az előírt teljesítményekhez önkéntesen még többet hozzákapcsolunk.
Bűnbánatot tartani azt jelenti, hogy az ember gondolkodásmódban gyökeresen megváltozik, az egész magatartást úgy átállítja, hogy teljesen rendelkezésre bocsássa magát, és hagyja, hogy életét másvalaki formálja. Ilyen átváltozás végeredményben visszatérés az Istennel való eredeti viszonyhoz.
Pál azt mondja a Róma 12:2-ben: „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”. Gondolkodásmódunk eme alapvető megújulásához csak úgy juthatunk el, ha rendet teremtünk belső életünkben, ha gondolkodásunk törvénye és a tagjainkban lakozó törvény, tehát a bennünk lakozó bűn között folyó küzdelemből (Róma 7) megtaláljuk a felszabadító kiutat. Ez a kiút a Krisztus Jézusban való élet szellemének új törvénye, amely valóban megszabadít minket a bűn és a halál törvényétől, tehát győzelmes életet ad a szellem fegyelmezése és vezetése alatt (Róma 8:2). Az út odáig önző énünk üdvösséges csődjén át vezet (vö.: Róma 7:24), és csak ez tesz bennünket igazán alkalmassá a szolgálatra. (Róma 12:3) és a gondolkodásmódunk stratégiájára. „Hadakozásunk (strateia = stratégia) fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre,” (2 Kor. 10.4-5). Aki nem így harcol, az gondolkodásában rest, lusta és közönyös lesz.
Arra a kérdésre, hogy a bűnbánat, azaz az érzület megváltozása (metanoia = másként gondolkodás) csak egyszer következik-e be a megtérésnél, vagy meg kell annak ismétlődnie és egyre mélyebbé válnia, Pál határozott igennel válaszol. Minden alkalommal Isten jósága az, amely bennünket az érzület megváltozásába belevisz.(Róma 2:4). Még az Isten szerint való szomorúság is végső fokon Isten jóságának munkája (2Kor7:9-10), Aki nem akarja, hogy „némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2 Pt. 3.9); vö. 1Tim. 2:4.
„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre” (2 Kor. 7:10). „De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot,” (2 Tim. 2:24-25)
Bűnbánat vagy másként gondolkodás, vagy érzületmegváltoztatás nem tévesztendő össze a megbánással (metamelesthai). Az utóbbi az érzelmek dolga, és mint ilyen, Isten szerint való szomorúságra (lypé) indíthat, és bűnbánatot támaszthat a megbánhatatlan üdvösségre (2Kor 7:10).[2]
Megtérés és bűnbánat
A bűnbánat és megtérés közötti különbség – amennyiben arról egyáltalán beszélhetünk – ez: a bűnbánat elsősorban az Istentől távoli állapotról való elfordulás tényét jelenti, a megtérés pedig kimondottan az új isteni élettérhez való odafordulás tényét jelenti. Elfordulás és odafordulás együtt képezik a visszatérést.[3]
Az alábbi meghatározás a Biblia Szövetség honlapjáról (www.bibliaszov.hu) származik:
Megtérésen a Biblia egy olyan eseményt, fordulatot ért, aminek során megváltozik az ember lelki-gondolkodási irányultsága, s ennek nyomán az ember bűnlátásra, sőt bűnbánatra jut és megváltoznak cselekedetei. A megtérés az ember egész személyiségét: értelmi, érzelmi és akarati szféráját érinti. Értelmével belátja bűnének lényegét, hogy ti. Krisztus nélkül élt, érzelmi világát mély bűnbánat járja át Krisztus nélküli életének bűnei miatt, akaratában pedig az a változás következik be, hogy teljes szívével Krisztushoz fordul és az Ő akaratát akarja cselekedni. A megtérés olyan változás az ember életében, ami elsődlegesen az embernek Istenhez való viszonyában következik be, s minden egyéb változás ennek a megváltozott viszonynak következménye. Ennek a változásnak természetes velejárója az is, hogy a megtérő ember életében megindul egy harc régi természete és új természete között. Kálvin ezt így fogalmazza meg: “az én véleményem szerint a bűnbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem egyéb, mint életünknek Istenhez való igaz megtérése, mely az Isten iránt való őszinte és komoly félelemből ered, amely testünknek és a régi embernek a megöldökléséből és a léleknek megelevenítéséből áll.”
Ha az elmondottak után valaki mégis azt kérdezi, hogyan kell megtérni, és nem lett elég világossá előtte, hogy a megtérésnek nincs hogyanja (metódusa), azt válaszolnánk neki: Adj igazat Isten Igéjének és hidd el, amit Jézus Krisztus helyetted, éretted és veled is tett a kereszten! Ne feledd, a megtérés igazi kérdése nem az, hogy “mit tegyek?”, hanem az, hogy “mit higgyek?”, mert ha azt hiszed, amire Isten feljogosít és biztat, teremni fogja életed a megtérés gyümölcseit is. Tetteidből pedig kiderül, hogy valóban megtértél-e.
Mint a fentiekből látható, a megtérés egy személyesen meghozott döntést jelent, melyet az ember az életének egy bizonyos pontján meghoz, amikor elfordul régi bűnös életétől, és odafordul Istenhez. Ebből pedig az következik, hogy megtérni csak teljes ítélőképességük birtokában lévő személyek (általában felnőttek) tudnak. Csecsemők semmiképpen sem. A megtérés nem egy ifjú korban kezdődő, és aztán egyre jobban kiteljesedő, bizonyos szertartásos lépcsőfokok megtételét követelő vallásos nevelést jelent, hanem egy határozott, egy időponthoz kapcsolódó döntés. (Ahogy a fizikai születés is egy konkrét dátumhoz köthető, ugyanígy a megtérést követő újjászületés is.) A megtérés a gondolkodásmód teljes átalakulása (metamorfozisa). A csecsemőkori keresztelés – melyet még sok protestáns egyházban is gyakorolnak – azért különösen veszélyes, mert ez által az így megkereszteltek felnőve abban a téves biztonságérzetben lehetnek - többségükben sajnos vannak is -, hogy kapcsolatuk rendezett Istennel. A kérdésre, hogy mikor rendezték a kapcsolatukat – tehát mikor tértek meg – rendszerint kitérő választ adnak. Úgy vélik, hogy vallási hátterük, kegyes cselekedeteik biztosítják számukra az üdvösséget.
Ez azonban súlyos tévedés! A mélyen vallásos, írástudó Nikodémusnak (Jn.3) is szüksége volt megtérésre és újonnan születésre, és mindenki másnak szüksége van rá!
„E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek:” (Apcsel. 17.30 )